Arhívum > 2009 Arhívum
2009 február
A magyar tél
„Nagy magyar télben picike tüzek, / Jaj, be szétszórva égtek, / Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek, / Szelíd fények és szilaj vándorlángok: / Mit gondoltok: ha összefogóznátok!”
Reményik Sándor
Az elmúlt hetek és hónapok hazai politikai vircsaftja, a kialakult hatalmi érdekszövetségek újra kegyetlen valósággá tették az egykori sztálinista jelszót: „Bátran előre, elvtársak, irgalmat nem ismerünk.”
Aki szembe mert szállni, aki útjukba állott, annak nem kegyelmeztek és még a saját pártjaikon belül is irgalmatlanul leszámoltak vele. A kormányalakítási kabaré és az utána következő koncelosztás végleg bebizonyította, hogy a mai román politikai életből teljesen hiányzik az ideológia, és csak a személyes vagy csoportérdekek uralkodnak.
Szellemi atyjuk – az államelnök – politikai boszorkánykonyhájában janicsárjai kitartóan egy eljövendő diktatúra kísértetének a palackból való kiszabadításán munkálkodnak. Ez a hónapok óta dühöngő megosztási cirkusz, a véghajrában szétvert meg újraalakított, minden logikát mellőző szövetségek egyértelművé tették, hogy egy a cél és egy az akarat, éspedig az, hogy Romániának is legyen egy Putyinja.
A hópehely lavinát indíthat el, ami helyi szinten is korlátlan hatalmat és főleg az azzal való visszaélés számtalan lehetőségét biztosítja majd a megválasztott vagy kinevezett vezetőknek. Meggyőződésem, hogy a helyi kiskirályok túlnyomó többsége maximálisan ki fogja használni ezt a hatalmi előnyt.
Egyelőre nyilatkozati szinten a kitűnő balkáni politikai érzékkel megáldott államelnökünk vált az autonómia élharcosává. Meggyőződésem, hogy rövidesen újra a Székelyföldre látogat a „nagy magyar egység” megvalósítása érdekében, amire helyi politikusaink teljesen képtelenek, és két töltöttkáposzta-kóstolás között majd kioktatja bukott és önjelölt vezéreinket az autonómiával való szédítés legújabb módszereiről. Elvégre közelednek az európai parlamenti választások és valahogy még mélyebbre kéne süllyeszteni a politikai közélet hitelét. Sajnos, nagyon kevesen maradtunk azok közül, akik még hisszük, hogy miután több mint ötven esztendeig tűrtük a kisebbségi sorsot, a megaláztatást, az üldöztetést nyelvünk és fajtánk miatt, érdemes volt fegyverropogás között, 1989 telén, egy maréknyi bátor emberrel magyar érdekszervezetet alakítani a román tengerben. A történelem majd megmutatja, melyik lett volna az igazi út, és remélem, hogy példásan megbünteti azokat a megélhetési politikusokat, akik megmérgezték a magyar lelkeket és mélypontra vitték első, demokratikusan alakult, kezdetben elsöprő támogatottságú, magyar szervezetünk hitelét.
Szabó Dezső aggódó kijelentése – Minden magyar felelős minden magyarért – ma nagyon időszerűvé vált az összmagyarság számára és különösen érvényes az új helyzetbe került érdekvédelmi szervezet egyes arrogáns, a vezetés démonától elvakult vezetői számára, valamint örök tanulsággal szolgál a választásokon keményen levitézlett erdélyi magyar ellenzéknek. A márciusi ifjak vezére, Petőfi Sándor írta: „Nehezebbek az első lépések, mint mérföldeket gyalogolni”. Egy új erdélyi magyar egység megvalósítása érdekében legyen ez üzenet a Székelyudvarhelyre március 14-ére meghirdetett ünnepi munkaülés résztvevőinek.
Meggyőződésem, hogy az új hatalom által elindított tisztogatási lavina végleg elsodorja minden szinten
a kinevezett vagy önjelölt népvezéreket, a gátlástalan karrieristákat, akik az elmúlt évek során, hatalmuk megtartásáért, értékes magyar embereket, tehetséges vezetőket, működő programokat áldoztak fel. A saját biztonságuk érdekében gyakran olyan román politikai vezetők utasításai alapján döntöttek emberi sorsokról, akikről köztudott volt, hogy küldetést teljesítenek, éspedig a magyar közösségek szétverését. Ők így értelmezték a magyar érdekvédelmet. Az álságosan megszerzett hatalom kő- és vasfalai között számukra nem jelentett semmit Wass Albert ars poeticája: „Szeresd jobban népedet, mint önmagadat.”
A jelenlegi romániai, de főleg az erdélyi magyar politikai palettán égető szükség van új és főleg fiatal arcokra, akiket mindegyik párt megígért a kampányban, de eddig csak néhány halvány alakot láttunk.
Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében az elmúlt év folyamán megtartott Wass Albert-megemlékezések során bizonyítást nyert, hogy az újraszerveződő erdélyi civil társadalom, a nemzeti értékek iránt elkötelezett ifjúsági szervezetek és annak prominens képviselői egyértelműen állást foglalnak a kifosztott, megtagadott Kárpát-medencei magyarság mellett. Függetlenül attól, melyik oldalt képviselik, teljesen kiábrándultak a jelenlegi politikai osztályból. Ellenben, mindinkább olyan erőt képviselnek, amire nagyon találó az író egyik verssora: „A víz szalad, a kő marad.”
Meggyőződésem, hogy ez az új erő, az okosan szervezett civil mozgalom felszámolja a szekértáborokat és zászlaja alá gyűjti mindazokat, akiknek szíve egyszerre dobban a nemzetért. Súlyos, helyrehozhatatlan bűn lenne, ha most a hatalmi harcok, egyéni, illetve pártérdekek miatt eljátszanánk történelmi lehetőségeinket: Erdély kulturális és gazdasági felemelését, valamint a magyar nemzet lelki egyesülését.
A kommunizmus a mi nemzedékünket többek között a vak gyűlölet, az intézményesített ellenségeskedés vírusával is megfertőzte, de hiszem, hogy még mindig sokan vagyunk a magyar télben, akik Wass Alberttel együtt még egyszer merünk egy nagyot álmodni: „Nincs oly erő, mely útjába állhatna hótiszta szavaknak, / S ne engedné, hogy kezet nyújtson, ha kell magyar a magyarnak”
Zsigmond Sándor, Sepsikőröspatak
1956 (28.)
Hazatérés
Az ideiglenes kormány már 1944 decemberében panaszt tett a megszálló hatóságoknál a civilek elhurcolása miatt. Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 áprilisában, moszkvai tárgyalásai során, kérte Sztálint, engedje haza a magyar hadifoglyokat. Talán ennek is köszönhető, hogy a szervezett hazaszállítás 1946 júniusában megkezdődött. A vonatszerelvények novemberig rendszeresen futottak be a debreceni átvevőtáborba. Ezt követően hosszú szünet következett, majd 1947 májusától folytatódott a foglyok hazaengedése. Minden bizonnyal azért, hogy az önmagát „hadifogoly-szabadító”-nak beállító kommunista párt választási esélyei javuljanak. A kommunista propaganda ugyanis azt hirdette, hogy a „hadifoglyok” a párt vezetőjének, Sztálin legjobb magyar tanítványának, Rákosi Mátyásnak a közbenjárására térhetnek vissza hazájukba. Rákosi „fogolyszabadító” tevékenysége valójában abban merült ki, hogy rendszeresen meglátogatta a debreceni hadifogoly-átvevő tábort, ahol beszédeket mondott a visszatérőknek. Ilyenkor filmfelvételek és fényképek készültek róla.
A békeszerződés-tervezet 19. pontja kimondta, hogy a fogva tartó hatalmak a békeszerződés aláírása után, mihelyt lehetséges, hazaengedik a hadifoglyokat. A magyar küldöttség szerette volna elérni, hogy a Szovjetunió a békeszerződés aláírása után fél éven belül köteles legyen a hadifoglyokat elengedni. A Szovjetunió azonban ezt a módosítást nem fogadta el. A békeszerződés arról is rendelkezett, hogy a hazaszállítás költségeit Magyarországnak kell fedeznie.
A nyílt kommunista diktatúra berendezkedése után a hadifogolykérdés lekerült a napirendről. Ezt követően már csak a magyar emigráció vállalta fel nyíltan az elhurcoltak ügyének képviseletét. 1949-ben Münchenben a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége létrehozta hadifogoly-szolgálatát, mely több ezer kartonból álló adatbázist készített. Ennek alapján született meg 1950-ben, Palásthy Rezső összeállításában a Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről című kiadvány. Így is csak Sztálin halála után, 1953 és 1956 között, a még életben lévő német foglyok tömeges hazaszállítása következtében térhetett haza a még kint lévő, több ezer magyar fogoly.
A magyar társadalom és a világ megdöbbenve vette tudomásul, hogy az utolsó magyar hadifogoly, Toma András, 2000-ben tért haza.
(Folytatjuk)
Dokumentumok – A Terror Háza
Szászok „Faschingszeit”
A címből szeretnék kiindulni: a der Fasching német eredetű szó, farsangot jelent. Bizonyítékokkal alátámasztott tény, hogy az 1900-as évek elején városunkban még létezett a farsang, amelyen nemcsak a szászok, de a város más nemzetiségű lakói is részt vettek.
Visszatérve az 1900-as évek elejére, megfigyelhető, hogy városunk lakossága több női személyből állt, mint férfiből: éspedig a 8.920 lakosból 4.452 a férfi és 4.468 volt a nő. Ez a szó szoros értelmében „krízist“ jelentett. Főleg az apák aggódtak, mert akkoriban senkinek sem akaródzott odahaza tartani a lányát. Ez szégyen volt, és ezt a „krízist” rögvest meg kellett valahogyan oldani.
Erre jó alkalom volt a Faschingszeit. A terem zsúfolva volt emberekkel, de nem volt mindenkinek párja. Ezt meg kellett oldani, de hogyan? Javaslatok voltak, mint például a szomszéd városokból meghívni a katonákat egy kis időre, hogy részt vegyenek a farsangon. Ez így is történt, hamarosan egy egész csapat katona érkezett városunkba, ami nagy örömet szerzett az apáknak és lányaiknak.
Városunk lakosai között legtöbben kereskedők és mesteremberek voltak. Létezett akkoriban is egypár gazdagabb család, akiknek földjeik és erdeik voltak. Ilyen volt Norbert Fritsch családja is.
Akkoriban (is) fontos szerepet játszott a vagyon, s a katonák, ezt tudván, örömmel vették el gazdag földesúr lányát. Ez mindkét félnek megfelelt: a földesúr pompás hivatali esküvőben részesült, a katona pedig egy gazdag család tagjává vált.
Megemlítek egypár nevet, személyekét, akik ily módon kötöttek házasságot: Betz Gajetan, született 1871. május 24 én és Regina Berta Gölner, született 1904. június 6-án; Paul Biedler von Bessenyo, született 1878. október 29-én (Beszterce) és Irene Albertine Geller, született 1904. szeptember 20-án; Fritsch Karl Guido, született 1888. szeptember 27-én (Beszterce) és Valerie Marie Hermine Wagner, született 1929. május 4-én valamint Schmiedt Egon, született 1871. február 14-én és Claudine Fromm, született 1902-ben.
Csupán Melinda
Farsangi csuhajgatások Görgényüvegcsűrön a múlt század elején
Lányok:
Hallják maguk, legények, maguk nem üvegcsűriek!?
Legények:
Csűriek vagyunk ízig-vérig, nálunk az embert nem singgel mérik!
Ha a legény üvegcsűri, a sok munkát is meggyőzi. Dédapám is azt mondta: ez az üveg fényes, a pálinka édes! Hejehuja haj, nincsen semmi baj!
Vett János bá két libát, egy fehéret, egy tarkát. Vágd le János a libát, hadd együk meg a húsát. Miért nem vettél egyformát! Hejehuja haj, nincsen semmi baj!
Adjon Isten a legénynek egészséget, takarékos feleséget! Hejehuja haj, nincsen semmi baj!
A barátom megházasodott, egy asszony helyett kettőt kapott. Hejehuja haj, nincsen semmi baj!
Ó, szegény barátom, így panaszkodik:
Az anyósom bajra, búra, nem tetszik neki a vejeura.
Köztünk ő a szekatura. A nagy szája de aranyos. Mikor lesz ő porhanyós? Hejehuja haj, nincsen semmi baj!
Kik vidáman farsangolnak, mint itten,
áldja meg őket az Isten!
Obré móré, a magyar soká éljen!
Farkas Domokos
Tréfás rímek
A nyugdíj s a bér csekély,
Egünkre árvércse kél.
Fuszulykalé, repedt tál,
Ebből már nem repetál.
Ünnepre jut elég étel,
Szemszúrásnyi elégtétel.
Mint pocsolya amőbája,
Annyit ér a rossz nő bája.
Ki sohasem lelkesül,
Pokolban a lelke sül.
Legkitűnőbb terápia,
Ha zuhog rád a pia.
A fal mellett ácsorog,
S a csatorna rácsorog.
Napról napra teng Ernő,
Tönkretette tengernyi nő.
Jani bácsi kajla bajsza
Jobbra hosszú, balra kajsza.
Kajcsa Jenő
Ami a történelemkönyvekből kimaradt (1.)
ISMERETLEN HŐSEINK
Az első világháború után Erdélyben nemzedékek nőttek fel, akiket a mások történelmével traktáltak az iskolában. Őseinkről nem mindig az igazat írták a tankönyvek, nehogy az ismeret sok önbizalmat adjon a kisebbségben született egyénnek, így korosztályok maradtak történelmünk ismerete nélkül. Őseink cselekedetei, hőseink önfeláldozó élete, történések, melyek a mieink maradtak az ismeretlenség homályában is. Jogunk és kötelességünk, hogy megismerjük nemzetünk múltját.
Meg kell védenünk magunkat azoktól a belső bomlasztóktól, akik múltunk nagyszerű pillanatait próbálják lekicsinyelni, semmibe venni, elfeledtetni. Elegen szeretnék elhitetni velünk, hogy mi holmi örök vesztes, önigazgatásra alkalmatlan, cselekvőképtelen közösség volnánk. Magyar nemzetünk története ezzel szemben éppen arról tanúskodik, amit Zrínyi ismert mondása nyilatkoztat ki: „egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak”! A magyarság a kereszténység évezredes védőbástyájaként hullatta vérét, ezért megérdemli, hogy a világ népei nagy családjában méltó helyet foglaljon el.
Sokan felteszik a kérdést: hogyan lehetséges, hogy míg előttünk oly gyakran cserélődtek a Kárpát-medence lakói, addig mi, magyarok ezerszáz éven át megmaradtunk a négy folyam mentén. Idézzük Pauler Gyula történészünk gondolatait. „(…) a választ megadja a magyar nemzet jelleme, amilyennek a XI-XIII. században mutatkozott és a mai napig sem változott. A nyugati világ határára telepedve követte a vezért, ki a kereszténység kebelébe vezette, barátjának kezdé tekinteni a nyugat népeit, eltanult, követett sok jót, hasznost, mit náluk talált, mert értelmes és tanulékony. Megtűrt, sőt befogadott új meg új idegeneket, de azért úr tudott és akart maradni, mert megvannak benne az olyan tulajdonságok, mint:
önérzet, méltóság, mely imponál, igazság, mely megbecsüli a jót, az érdemet … A küzdelmet soha nem kerülte: soha semmit, csak azért, mert veszedelmes, abba nem hagyott… Mindig nyílt eszű, katonás ember volt… az tartotta fenn, az fogja fenntartani, amíg a magyarok Istenének tetszeni fog.”
Történelmünk minden korszakában történtek jelentős események, melyekről vajmi keveset, vagy a valóságnak nem megfelelően közöltek a tankönyvek, ha azok nem az uralkodó politikai erők érdekeit képviselték. Vegyük például az első világháború végén történteket. 1918 őszén meg nem történt, vagy eltúlzott atrocitásokat tulajdonítanak a magyaroknak, de elhallgatják az akkori, majd a későbbi, tömegessé váló román önkényeskedéseket, gyilkosságokat, nem ismerik el, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári gyűlés idején a regáti román hadsereg Erdély egy részét megszállta, és még sorolhatnánk sok más tényezőt, melyekről még most is hallgat a történelemkönyv.
Ugyanakkor olyan események, mint a Székely Köztársaság kikiáltására tett kísérlet, a Marosvásárhelyre összehívott Székely Nemzetgyűlés, a kolozsvári magyar nagygyűlés, a Székely Hadosztály létrejötte, a Székely Nemzeti Tanács tevékenysége, olyan jelentős személyiségekről, mint Apáthi István, Rugonfalvi Kiss István, sehol egy szót nem ejt a Romániában érvényben levő történelemkönyv. Amíg nem nézünk szembe a múltunkkal, addig nincs közös jövőnk sem.
A SZÉKELY HADOSZTÁLY (1918-1919)
Ahhoz, hogy a hadosztály történetéhez közel kerüljünk, föl kell idéznünk 1918 nyarának, őszének legfontosabb katonai, politikai eseményeit, az összeomláshoz vezető közvetlen eseményeket, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, a történelmi Magyarország széthullását.
1918 őszére a központi hatalmak katonai veresége nyilvánvalóvá vált. Érvényre jutott az antant csapatok számbeli és technikai fölénye. Az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság már november 1-jén megismerte az antant fegyverszüneti feltételeit, amelyek aláírására november 3-án sor is került.
Az osztrák-magyar hadseregből említsük meg az erdélyi 38. magyar királyi honvéd hadosztály helyzetét. Ide tartozott a kolozsvári, marosvásárhelyi és brassói ezred. Október elején kerültek állásba a tiroli fronton. A három ezred közül a 22. marosvásárhelyinek kellett volna legutoljára elfoglalni állását, azonban az erre vonatkozó parancsot megtagadták. Arra hivatkoztak, hogy szűkebb hazájuk, Erdély miatt aggódnak, annak védelmére haza akarnak menni. Az őket meglátogató József főherceg előtt kijelentették, hogy utolsó leheletükig vitézül és fegyelmezetten harcolnak, de nem itt, hanem erdélyi hazájukban, mert nem akarják megélni még egyszer az erdélyi román betörés következményeit. A 22-esek hangulata átragadt a másik két ezredre is, ezért az egész hadosztályt ki kellett vonni a frontvonalból.
Az ezred és a hadosztály ellenszegülését az otthonról érkező hírek okozták. A sajtó információi, a hazulról érkező levelek, a szabadságról visszaérkező katonák elbeszélései mind-mind a szülőföld veszélyeztetettségének érzetét erősítették a katonákban. A hivatalos információk, a tények igazolták a székely, illetve más erdélyi magyar katonák félelmeit. A román hadsereg október második felében Presan tábornok vezetésével megkezdte a felvonulást a Moldovából Erdélybe vezető hágókhoz.
A világ eközben nagyot változott. Az 1918. október 16-án kiadott császári manifesztum életre hívta a nemzeti tanácsokat, amelyek a különböző népek érdekeit voltak hivatva képviselni. A Magyar Nemzeti Tanács október 23-24-én alakult meg, elnöke Károlyi Mihály lett. Legfőbb pontjai a háború azonnali befejezését, a független magyar állam megteremtését, demokratikus átalakulást, szociális reformokat, a nemzetiségekkel való megbékélést hirdették. Kinyilvánították az ország területi integritásának sérthetetlenségét. November 7-én Károlyi Belgrádban tárgyalt d’Espérey tábornokkal. A tárgyalások eredménye az ún. belgrádi katonai konvenció lett, amelyet történetírásunk a pádovai fegyverszünet magyarországi alkalmazásának tart.
November 13-án aláírták a belgrádi katonai konvenciót. Ez az antant csapatok számára lehetővé tette az ország stratégiai pontjainak indoklás nélküli megszállását. A demarkációs vonal a Nagy-Szamos folyásától Marosvásárhelyig, onnan a Maros mentén Szegedig, majd a Baja-Pécs vonaltól északra a Dráváig húzódott. Így más országrészek mellett a Székelyföld, Erdély déli része, a Bánát a demarkációs vonalon túlra került. A szerződés többek között lefekteti, hogy a „demarkációs vonalnak tisztán katonai jellege van, tehát nem tekinthető politikai vagy gazdasági határnak… a teljes hatalommal való megszállás alatt csakis a legszorosabb értelemben vett katonai hatalom gyakorlása értendő, amely a megszállás előtt gyakorolt polgári közigazgatás és igazságszolgáltatás hatáskörét semmiben nem érintheti… az összes állami törvényhatósági és községi hatóságok és közegek működésüket az eddigi jogszabályok szerint változatlanul folytatják. A közalkalmazottak állásaikban megmaradnak és a megszállás ideje alatt is kizárólag felettes hatóságaiknak vannak alárendelve”.
1918. november 1-jén Linder Béla hadügyminiszter aláírásával fegyverletételre és leszerelésre felszólító rendelet jelent meg. A rendelettel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az osztrák-magyar hadvezetőség ezen a napon kezdte meg a fegyverszüneti tárgyalásokat, ezért Linder felhívását nem közölték a csapatokkal. Később Linder azt állította, hogy a rendeletet nem is látta. Az igazság az, hogy féltek a felfegyverzett hadseregtől, Lindernek az erőszakot, a háborút mint a konfliktus-megoldási módot elvető pacifizmusa érdektelené, fölöslegesé tette a haderő létét, az ellenforradalom fenyegető veszélyét látta benne. A katonáknak fegyver, lőszer és felszerelés nélkül kellett megérkezniük Magyarországra. A gyakorlatban a hazatérés többféle módon ment végbe. Történt csapattesttel, rendben, fegyverzettel és fegyverzet nélkül. A rendezett alakulatok hazatérésére nézzünk egy példát. Kratochvil ezredes a 20. honvéd hadosztály 39. dandárjának a parancsnoka volt. A hadosztályhoz tartozó ezredparancsnokok november 4-én úgy döntöttek, hogy a fegyverszünettel a tiroli kötelezettségek véget értek. Legfontosabb feladatukat a csapatok legrövidebb úton történő hazaszállításában látták. Kratochvil parancsnok a hadügyminisztériumban felajánlotta, hogy az általa vezetett ezredet vezényeljék a cseh határhoz, annak védelmére. A válasz leszerelési parancs volt. 1918. november 17-én vonult be Kratochvil ezrede élén Nagyváradra. Ott a püspök, a főispán, a polgármester-helyettes, a nemzeti tanácsok fogadták őket. Az 51 hónapnyi távollét után a teljes felszereléssel hazatért alakulat katonazene mellett foglalta el állomáshelyét, majd leszerelt.
Persze, a fenti példa a kivételek közé tartozott. A csapattestek többsége, ha a visszavonulást, kiürítést rendben hajtotta is végre és a magyar határhoz megérkezett, agitátorok lepték el a legénységet, közölték velük, hogy a királyt elzavarták, nincs többé hadsereg, a katonák ne engedelmeskedjenek a tisztjeiknek, menjenek haza. November közepéig 1.200.000 katona szerelt le.
(Folytatjuk)
Csernátoni József
A szászrégeni magyar színjátszásról (13.)
A kulisszák mögött
A 2008-as esztendő utolsó fele igencsak mozgalmas volt a szászrégeni Népszínház Kemény János Társulata számára. A gyergyószentmiklósi, erdőszentgyörgyi és székelyudvarhelyi vendégszereplések után első alkalommal szervezték meg Szászrégenben a Kemény János műkedvelő színjátszók találkozóját, hat csoport részvételével. Elkezdődtek a próbák Kozsik József színművész vezetésével, a Bubus bemutatására készültek. Közben meghívást kaptak a magyarországi Celldömölk színjátszóitól egy anyaországi vendégszereplésre.
De hagyjuk a jelent és menjünk egy picit vissza az időben. Milyennek látott Györffi Kálmán újságíró egy huszonöt évvel ezelőtti kiszállást.
„Az autóbusz vezetője óvatos ember, jó ötvenes éveit tapossa, az ellenségei sem mondhatnák rá, hogy a sebesség mániákusa. Így aztán komótosan halad a gépkocsi az országúton. Az útirány: Ludas, délután fél hatra jár az idő.
Az autóbusz zsúfolt, ketten-hárman álldogálnak az ülések között, rudak, állványok, összecsavart vásznak, hasasra tömött bőröndök között. Minden ülőhely foglalt, beszélgetnek az emberek, néha egy-egy hang áttöri a motorzajt: „Nézzétek, már rügyeznek a fák!”; „Őzek vannak a domboldalon, látjátok?”; körülöttem pedig: „Kíváncsi vagyok, hányan lesznek”; meg: „A múltkor telt ház volt, székeket kellett behozni.” Hátul nevetnek valamin, az autóbusz lassan veszi a kanyarokat. Egyelőre nem ismerem útitársaimat, nézem az arcokat, fiatalok, idősebbek, férfiak, nők vegyesen, az arcokon föl lehet fedezni a várakozás, az izgalom jeleit.
Fél hét. Késni fogunk – mondja előttem Géczi Anna már harmadszor –, hétkor nem lesz kezdés – mondja idegesen, miközben az autóbusz a ludasi kultúrház hátsó bejáratához áll. Nincs lélegzetvételnyi idő; mindenki cipelni kezd, bőröndök, ládák, erősítők, hangfalak, reflektorok tűnnek el a kultúrház színpadterére vezető ajtón, óriási a sürgés-forgás, ideges hangok csattannak. Kívülálló számára kapkodásnak tűnik az egész, hatalmas a rendetlenség a színpadon, mindenki rohan, rendelkezik, utasít. Vasrudak ereszkednek alá a zsinórpadlásról, nyolcan, tízen lógnak a vastag kenderköteleken, hórukkoznak, a kötelek megfeszülnek, nehéz vásznak, fatáblák emelkednek. A riporter sehogy sem találja a helyét ebben a fejvesztett rohanásban, maga is ideges lesz, nem lehet nem átvenni a pattanásig feszült légkör hangulatát. Kiabálás: – Hol a sisakom!? Nem láttátok az asztallábat? Ne oda tedd, mert belebotlok! Gyerekek, mondjátok már meg, hol a fenében van a sisakom? – A riporter jegyzetfüzetébe bekerül az első bejegyzés: bolondokháza. Aztán a második, egy név: Menyei Ildikó.
Szemüveges nő áll meg mellettem, suttogva magyarázza, hogy legutóbb mekkora sikerük volt a Titanic keringővel, hosszasan magyaráz, hiába, alig értem a szavát, egészen halkan suttog. Meghűlt? – kérdezem. Már egy hete makacs laringitiszem van, mondja, teljesen elment a hangom, csak suttogni tudok, az iskolában is. Jó, ezt értem, mondom, de hát úgy tudom, ez egy zenés, táncos darab, ilyen hanggal hogy fog énekelni? Ja, válaszolja, én a súgó vagyok!
Hét óra. A színpadról az idegeskedés átköltözik az öltözőbe, ruhák, blúzok repülnek, az arcokra vastag festékréteg kerül, az izgalomtól mindenki túl hangosan magyaráz, beszél, nevetgél, viccel, valakit egy üveg ásványvízért szalajtanak. Tönkreteszem a százlejes frizurámat, mondja Fekete Ferenci Tünde a tükör előtt. Hogyhogy százlejes, érdeklődöm, hát olcsóbbat nem csinálok magamnak, mondja, kozmetikus vagyok! S mert kikergetnek a női öltözőből, a folyosón át az előcsarnokba megyek. Zsúfolt az emberektől, csoportokba verődve beszélgetnek, heterogén a közönség, kisgyerekeket, iskolásokat, felnőtteket, idős embereket egyaránt látni. A bizalom máris előlegezett: jól játszanak a régeniek – halom innen is, onnan is –, a múltkor is nagyon jó előadást tartottak… Szállingózni kezdenek az emberek a nézőtérre, elfoglalják a helyüket, megbámulják a zenekar helyén pihenő hangszereket, az elektromos orgonát, a dobokat, a szaxofont… Valaki mocorog a függöny mögött. A hirdetőtáblán nyomtatott plakát: Tudor Popescu: A fiú, aki virágot hord a szájában; rendezte Géczi Anna; a táncokat betanította Kelemen Ferenc táncmester; zenei rendező Butz Gyula; közreműködik a régeni kultúrház zenekara, a Selena; szereposztás…
Fél nyolc. Alapos késés. A nézőtérről sürgető taps hangzik. A színes ruhájú, kifestett és emiatt ebben a gyér világításban pojácaszerű fiúkhoz-lányokhoz nem lehet szólni, a rendezőnő addig kapkodott a hajához, hogy most Einsteinhoz kezd hasonlítani, szaladgál az öltözők előtt: kezdünk! Kezdünk! Színpadra mindenki!”
(Folytatjuk)
Fábián András Gy.
Képzőnk lángja még mindig lobog (13.)
Szívemhez nőtt Szászrégen és környéke
Képzős éveim alatt megszerettem Régent. Azt a Régent, melyet évszázadok óta szászok laktak, melyben ősapám, Kajcsa Benedek menedéket lelt az őt üldöző császári zsoldosok elől, melyből szász anyai nagyanyám származott, melyben mesterséget tanult édesapám, s melyben ifjúságom legszebb éveit töltöttem.
Az ötvenes évek elején Szászrégen a testvériség városának tűnt előttünk. Az emberek – szászok, magyarok, románok – barátságosan viselkedtek, beszélték egymás nyelvét. Különösen jóban voltunk román képzős kollégáinkkal, közös műsorokat tartottunk, bálokat szerveztünk. Üzletekben, utcán gond nélkül magyarul is lehetett beszélni.
Szerettem barangolni a Maros partján, a város utcáin megbámultam az érdekes épületeket, a gyárakat. Barangoltam a Kerekerdőben, teleszívtam magam friss levegővel és erdőzsongással, bekukkintottam a madarak, a bogarak házi titkaiba és margarétát vallattam: szeret-nem szeret ez a kislány, mert ugye a tanulás mellett a diák még szerelmes is lehet.
Sokszor eltűnődtem, elmélkedtem. Szászrégen valamikor híres és gazdag szász település volt. Az ötvenes években alaposan megritkultak a szász atyafiak. A képzőben szász fiatalok is tanultak, beilleszkedtek a magyar iskola életébe, anyanyelvi szinten fejezték ki magukat, szorgalmasan tanultak, a magyar nyelvet és irodalmat példamutatóan elsajátították, érzésem szerint kedvelték is. A mi osztályunkban Welmann Elfride, akit Elinek szólítottunk, finom lelkületű, vidám és rendkívüli kedves volt. Úgyszintén Biernátek Ede, aki Németországban él, de a képzősök valamennyi jelentősebb rendezvényére hazajött.
Minden érdekel ma is, ami kapcsolatban van Régennel. Gyűjtöm a városról szóló írásokat, s örvendek, ha régi barátaim, Nemes Jolán, Csernátoni József, Kunsági István, Demeter Mihály, Nemes Árpád cikkeit olvashatom a helyi lapban.
Megdöbbenéssel értesültem, hogy a mai Régenben, az ősi szász településen alig maradt szász, és ami még szomorúbb, nincs egyetlenegy szász neves személyiségnek köztéri szobor állítva, és sajnos, magyarnak sem.
Olvastam egy szép költeményt, melyet a szászok régebb gyakran énekeltek, mely mindig lelkesedéssel tölt el, mivel a szülőföld iránti szeretetet sugallja:
Szép Erdély, te régi templom, / Zöld hegyeknek oszlopán, / Hol – ha ima kél a szívben, / Annyi nyelven, s annyiképpen, / Egy Istenhez száll csupán. // Szép Erdély, te édes otthon, / Szálljon áldás, béke rád, / S bár ha viharok szakadnak, / Szívét minden hű fiadnak / Egyetértés fonja át.
A brassói Moltke Miksa írta ezt a szász himnuszt, aki 1848-ban mint honvédtiszt küzdött a magyar szabadságharcban. A bukás után Németországba menekült, haláláig szásznak és emberbarátnak tartotta magát. Szászrégennek is megvoltak a híres szászai, akik jelentős szerepet játszottak a város életében. Ne feledkezzünk meg róluk!
A négy év alatt nemcsak Régent, hanem a környékét is megismertem és megszerettem. A Mocsár-tetőről vagy a vasútállomásról nézve, lenyűgözi az embert a hegyre épült város látványa. A szász templom múltidéző, történelmi hangulatú épülete, a városligeti sportkomplexum, a Kerekerdő lombos-virágos-üdítő világa a város központjában, képzőnk vonzó-erősítő képe feledhetetlen emléket hagytak bennem.
És a környékről se feledkezzünk meg, hiszen a városból kinyúló útkarok valósággal magukhoz ölelik a magyar irodalom jeles alakjait: báró Kemény Jánost, a magyar írók-költők bőkezű mecénását, Wass Albertet, a Kárpátok és Erdély nagy szerelmesét, a görgényszentimrei vár romjait, melyek történelmünk viharos napjaira és Szent Imre hercegre, Szent István királyunk fiára emlékeztetnek. Nekem Marosvécs különösen fontos, mert ott született és oda is temették Varró Jánost, aki a Bolyai egyetemen kedvenc tanárom volt. Bátor embert ismerhettem meg személyében, aki az 56-os forradalom nézeteit vallotta és a kommunista börtön sem tudta megtörni. Ki csatát nyer, koronát nyer című történelmi regénye kedvenc olvasmányom volt.
(Folytatjuk)
Kajcsa Jenő
Sorsok
Kohl Pista barátom irományai közt tallózgatva egy iskolásfüzetre bukkantam. A gyöngybetűs írás, na meg tartalom egyáltalán nem vallott Pistára. Napló volt, de kié? Izgalommal olvastam a háború végének a történetét, amit lapról lapra haladva egy egyetemista fiatalember feljegyzései elém tártak. Ki lehetett ez a fiatal diák? Ezen törtem a fejem, mikor kezembe került egy könyv. Egy dedikált tudományos dolgozat, amely válaszolt kérdésemre. Balázs László munkája. Meglepetés! Ugyanazok a gyöngybetűk, mint a naplóban.
Most már a szerző ismeretében tesszük közkinccsé Balázs Laci bácsi ifjúkori naplóját. Ismerve tartózkodó szerénységét, tán elhárítaná közlését, odaátról nem kérhetjük beleegyezését. Amit kezünkben tartunk, az egy darab történelem. Igaz történet, ami sine ira et studie – megörökíttetett.
Dr. Horváth Erzsébet
Menekülés (1.)
BALÁZS LÁSZLÓ NAPLÓJEGYZETEI
Kezdem ott, hogy ezen az emlékezetes nyáron két hónapig főiskolás munkaszolgálatot teljesítettem. Azt az Ojtozi-szorost erősítettük, amelyiken az oroszok oly hamar bejöttek. A szolgálat helyéről, bevonulás címén, augusztus elsején leszereltek s a kéthetes szabadsággal vidáman szembenézve Berecken vonatra ültünk. Aznap este Székelyudvarhelyre értem, s nem lévén hazafelé közvetlen autóbusz, kimentem Oroszhegyre. Itt kellemes napokat töltöttem, különösen, ha arra a szőke kislányra gondolok vissza. Az egykori játszótársból nőtt ki ez a kedves lány – ki tudja, hol lehet most ő is?
A szülőfalumból aztán Udvarhelyre mentem vissza, s az itteni vasútállomáson történt valami olyan, ami talán első ízben utalt arra, hogy nemsokára földönfutók leszünk. Ott ültem közömbösen a terem egyik padján, amikor egy rongyos rövidnadrágot viselő, középkorú férfi mellém telepedett. Itt aztán minden bevezetés vagy kérdezés nélkül megfogta a csuklóm, s a tenyerembe bámulva jósolni kezdett. Csodálatos és megdöbbentő módon mondta az igazat: hogy hová utazom, miért utazom, hányan vagyunk testvérek stb., stb. Aztán áttért a jövőre és kissé zavarosan és határozatlanul: közeli nagy utat jósolt a Tiszántúlra.
Soha nem hittem, hogy a jóslat ilyen hamar valóra válik!
Etédre érve, igyekeztem kihasználni a még hátralevő szabadnapokat. A legnagyobb meglepetésemre, nem jött meg a katonai behívó és így egy másik újonckollégámmal, Emillel augusztus 14-én útnak indultunk újból Oroszhegy felé, a híres nagyboldogasszonyi búcsúra. Nagyapám házánál aztán feledhetetlen napokat töltöttünk. Azt írhatom: hét nap és hét éjszaka, a hét kövér esztendő időszaka volt ez. Mert hét éjszakába nyúlt a gondtalan, de azért mégis nemesnek írható kedves szórakozás az oroszhegyi leányokkal.
Nem feledhetem el soha azt a búcsút sem, amikor I. a keresztig kísért. Itt kétfelé ágazott az út, s elindultunk. Azóta 6-700 km-re kerültünk egymástól. Mert ez a mi sorsunk: küzdeni egy olyan végzettel, amelyiknek ismeretlen az útja…
Augusztus 22-én értünk haza. Aztán csak úgy torlódtak az események. 4-5 napig a német repülők mint a vészmadarak szűnni nem akaróan húztak Románia felé és onnan vissza. A hónap utolsó napjaiban érkeztek meg a német gépkocsik; Romániából jöttek, nem, ez helytelen kifejezés: menekültek a zárógyűrűkből. Csodáltam ezt a népet. Falunkat sáska módra lepték el, de akkor még minden léptüket a tisztességtudás kísérte. Nem tudtunk olyat adni, hogy ne viszonozzák. Leghálásabbak a kenyérért voltak. Néhány tiszttel ismerkedtem meg akkor. Délutánonként együtt kugliztunk, és együtt udvarolgattunk a helybéli leányoknak. Szerettük őket, de csak a közmondás szerint: távolról. Mert akármekkora is volt a barátság, valami bántott, amikor udvarkapuinkat udvarias, de ellentmondást nem tűrő kérések után nyitogatták, házainkban megtelepedtek, és bennük otthonosan éltek. Az egyik gépkocsijuk kidöntötte a sógoromék kőből faragott kapuféljét. A kár több száz pengő lehetett, de elviseltük.
Szeptember 3-án egy csoport a tisztek közül útra kelt, s attól kezdve a frontra is, de inkább vissza Szászrégen felé vették útjukat. Eleinte ez fel sem tűnt, de szeptember első napjaiban ukrán menekültek jelentek meg, s mint valami ragályos betegség lopózott el bennünk is a menekülés gondolata.
(Folytatjuk)
Szent István, az országépítő király
A jubileumi év kiváló alkalom, hogy visszatekintsünk egyházunk és egyháztörténelmünk elmúlt évezredére. Egyben emlékezünk azokra a „nagyokra”, akik Krisztus tanítását magukévá téve igyekeztek az ország megalapítását, a vallást, a kultúrát, a tudományt megteremteni.
Emlékezünk azokra is, akik az évszázadok folyamán életüket, tanításukat, munkájukat Krisztusra alapozták, az emberekért való áldozatkészség jellemezte őket, és ha kellett, életüket áldozták. Sokan voltak, aki azzal éltek és tevékenykedtek, hogy Krisztusért szeretni az embereket, illetve Jézust szeretni minden emberben.
Jézus mondta tanítványainak: „Arról ismer meg majd mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Csel: 4,32).
Az első századokban remeték, diakónusok, vértanúk, egyházatyák tettek tanúságot Krisztus mellett, melyeket nem egyszer csodák is követtek. Időközben vallási háborúk is dúltak a kereszténységért és a kereszténység ellen.
Népünk kereszténnyé válását már Géza fejedelem szorgalmazta, de az igazi keresztény állam kialakítása, megteremtése István király, Szent István érdeme. Istvánt már kisgyermekkorában megkeresztelték, majd ifjúkorában a prágai szent püspök, Adalbert nagy hatással volt rá és megbérmálta. István felesége, Gizella is mélyen hithű asszony volt és Imre fiát is szentül nevelte.
Géza halála után István vette át a fejedelmi hatalmat. A keresztény hitben való nevelés uralkodásán is meglátszott. Az ország megszervezésében, irányításában a keresztény hit érdekeit tartotta szem előtt. Egyháza iránti szeretetét, buzgalmát bizonyította, hogy országa területén tíz püspökséget alapított, többek között Erdélyben a Gyulafehévári Püspökséget. Ugyanakkor püspököket nevezett ki. Elrendelte, hogy minden tíz község építsen egy templomot. Megalapította a pannonhalmi és pécsvári apátságot. Nyugatról szerzetesek telepedtek az országba, akik kolostorokat építettek. Az elsők Szent Márton hegyén, majd Bakonybélen, Pécsváradon és más tájakon telepedtek le. A szerzetesek nagy része bencés szerzetes volt. Ők a kor európai műveltségét hozták magukkal és terjesztették. Megkezdődött a könyvek gyűjtése és tanulmányozása, a kódexmásolás, és megszólaltak a gregorián énekek. A bencés szerzetesek minden jelentősebb kolostorban iskolát létesítettek, ezekben képezték a rendtagokat. Sok szerzetes tanulmányai után fontos állami és társadalmi munkát is végzett. Dolgoztak iskolákban tanárként, nevelőként, vagy részt vettek jogügyi dolgokban is. Sokan vettek rész István király országszervező, egyházi vagy világi munkájában. István igyekezett megalapozni az iskolarendszert, mert tanulás nélkül nem lehet elsajátítani a tudást, kultúrát. Egyre-másra jöttek létre a káptalaniskolák is. Hittel, bizalommal dolgozott az országért, a hit és erkölcs megteremtéséért azzal a meggyőződéssel: „Aki Istenben bízik, nem csalatkozik”.
István király korában az értelmiségi emberek nemzetközi nyelve a latin volt, ugyanúgy az egyház és a liturgia nyelve is. Ebben az időben a szerzetesi és plébánosi iskolákban tanuló diákok már felkészültek, hogy a nép nyelvén prédikáljanak. A Szentírás szövegét, az imádságokat már magyarul magyarázták. A Miatyánk magyar szövege is akkor alakult ki, valamint a Biblia magyar nyelvű szövegének megismerése és megismertetése.
Istvánt a nép nagyon szerette. Ő a trónon király volt, a harcmezőn vezér, a mindennapi életben szent. Azért is kapta a szent király megtisztelő elnevezést.
Emlékét őrzi századokon át egész magyar népe, ugyanakkor sok templom, mely az ő tiszteletére van szentelve, és sok erdélyi község is az ő nevét viseli. Névünnepéről világszerte megemlékeznek.
István király hitét, szeretetét az égiek iránt az is bizonyítja, hogy amikor már koránál fogva ereje gyengült, érezte a vég közeledtét, népét és országát felajánlotta a boldogságos szűzanyának, Máriának.
Magyarország Mária országa, népe Mária gyermekei. Augusztus 15-e nagy jelentőségű nap történelmünkben és szívünkben. Ezért Nagyboldogasszonyban a magyarok nagyasszonyát tiszteljük. István király nem tagadta meg az elhagyatottakat, a szegényeket, adományozott és a lehetőség szerint segítette őket. A legenda szerint jobb keze egy részét, a Szent Jobbot ezért is tartotta meg a Mennyei Atya, így még a mai napig is láthatjuk. István életében a szent királyok példaképe volt, halála után a szentek koszorújában is csillagként tündököl. Ezért énekeljük sóvárogva: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga? / Ki voltál valaha országunk istápja? / Hol vagy István király? / Téged magyar kíván / Gyászos öltözetben te előtted sírván.”
Nemes Jolán
A Krisztus-hívők egységéért
Hagyományosan január 18. és 25. között került sor évről évre a Krisztus-hívők egységéért megrendezett imahétre. Első nap a belvárosi református templomban volt közös imádság, amelyen Csiszér Imre katolikus segédlelkész beszélt. A római katolikus templomban január 24-én Boitoş Florin görög katolikus, Demeter József református és Kézdi Zorán evangélikus lelkészek tartottak beszédet és vezették az imádságot. 2009-ben a keresztények a világ minden részén Ezékiel próféta szavának szellemében imádkoznak az egységért: „Hogy legyenek eggyé kezedben” (Ez. 37,17).
Az ökumenikus imahét ünnepélyes hazai megnyitó szertartása – amely egyben a Biblia évének lezárása is – Budapesten, a Szent István-bazilikában volt január 18-án.
Az első napon és a nyolc nap mindegyikén arra kaptunk meghívást, hogy imádkozzunk világunk olyan helyzeteiért, ahol nagy szükség van a megbékélésre. Külön is figyeljünk arra, hogy a keresztények egysége milyen szerepet játszhat ennek a megbékélésnek az elérésében.
A második nap a háború és erőszak legyőzéséért és megszűnéséért imádkoztunk, hogy a békesség fejedelmének tanítványaiként a keresztények a konfliktusok közepette is megteremthessék a kiengesztelődést, amely a reménységben gyökerezik.
A harmadik nap a szegények és gazdagok közötti hatalmas egyenlőtlenségre terelte figyelmünket. A pénzhez való viszonyunk és a szegényekkel való törődésünk lehet tanítványságunk mércéje Jézus követésében, aki azért jött közénk, hogy szabaddá tegyen, a szegényeknek hirdesse az evangéliumot, a rabszolgáknak szabadságot szerezzen, és igazságosságot hirdessen minden ember számára.
A negyedik nap szándéka az volt, hogy a keresztények felismerjék: csak együtt lesznek képesek megvédeni azokat az ajándékokat, amelyeket Isten nekünk adott a teremtésben. A levegőt, amelyet belélegzünk, a földet, amely gyümölcsöt hoz, a teremtett világot, amely dicséri alkotóját.
Az ötödik napon a társadalmunkat oly nagyon jellemző előítéletek és a diszkrimináció megszűnéséért imádkoztunk. Amint felismerjük, hogy emberi méltóságunkat Istentől kaptuk, egységünk – a keresztények egysége – annak az Istennek az egységéről tesz bizonyságot, aki szeretetéből mindannyiunkat megismételhetetlen létezőnek teremtett. Az igazságosság és szeretet országa, amelynek építésére meghívást kaptunk, azért tiszteli a különbözőségeket, mert Krisztusban mind egyek vagyunk.
A hatodik napon imádságban gondoltunk azokra, akik szenvednek, és azokra is, akik gondoskodnak róluk. A zsoltárok segítenek megérteni, hogy a fájdalomból vagy haragból született kiáltások Istenhez egy nagyon mély és bensőséges Isten–ember kapcsolat kifejezései lehetnek. A keresztények irgalmas segítségnyújtása Isten országának jele lehet. A keresztény egyházak együtt képesek változást hozni, ha segítenek megszerezni a szenvedők számára mindazt a támogatást, amelyre anyagi és lelki értelemben egyaránt szükségük van.
A hetedik nap keresztény közösségeink Istenben való egységükért imádkoztak. Eme egység nélkül nehéz a békesség országát építeni, még ha minden jóakaratú férfi és nő részt is vesz ebben.
Imaszándékaink a nyolcadik napon váltak teljessé, amikor azért imádkoztunk, hogy a nyolc boldogság lelkülete győzzön a világ szellemisége felett. A keresztények hordozzák a reményt, hogy Krisztus mindent újjáteremt az általa létrehozott új rendben. Ez képessé teszi őket arra, hogy a reménység emberei a kiengesztelődés munkálói legyenek a háborúk, a szegénység, a diszkrimináció közepette és minden olyan helyzetben, ahol emberek szenvednek és vajúdik a teremtett világ.
Madaras Péter
Imahét a szászrégeni belvárosi református templomban a szeretet, megértés és türelem jegyében
Január 11–18-a között a központi református templomban ökumenikus imahetet tartottak. 11-én Demeter József helybéli református lelkipásztor hirdette az igét. A hét további napjain Pap Noémi marosvásárhelyi evangélikus lelkész, Farkas Sándor koronkai unitárius esperes, Beldeanu Teodor szászrégeni ortodox esperes, Kézdi Zorán szászrégeni evangélikus lelkipásztor, Boitoş Ignat Florin szászrégeni görög katolikus esperes, Csiszér Imre szászrégeni római katolikus plébános, végül pedig Dobos Loránd kecsedi református lelkipásztor szolgált.
A vendéglelkészek az istentiszteletek után bemutatták egyházközségük munkáját, gondjaikról és örömeikről beszéltek. Közös gondjuk az istentiszteletek látogatottságának a csökkenése, főleg a fiatalok részéről.
Az imahét keretében – mely úrvacsoraosztással zárult – fellépett a Nőszövetség kórusa, a Liliom kórus, a gyerekkórus és a gyerekek furulyaegyüttese Gagyi Béla és Banga Gáspár vezetésével. A beszolgáló lelkipásztorok egy kis ajándékban részesültek az egyházközség részéről.
Jenei Árpád
Imahét a Radnótfájai Református Egyházközségben
Február 1–8-a között „Az istenhívők egységéért” mottóval ökumenikus imahetet tartottak a Radnótfájai Református Egyházközségben. Az istentiszteletekre a Radnótfája úti új templomban került sor naponta 17 órai kezdettel.
Február elsején igét hirdetett Monda Tímea Noémi református teológiai hallgató, hétfőn Henter György, a Vártemplom lelkipásztora tartott istentiszteletet.
Kedden Kézdi Zorán, a Szászrégeni Evangélikus Egyházközség lelkésze, szerdán pedig Csiszér Imre, a Szászrégeni Római Katolikus Egyház plébánosa volt a meghívott vendég.
Február 5-én, csütörtökön, Szabó László, a marosvásárhelyi felsővárosi templom lelkipásztora, pénteken pedig Lakatos Péter, a Kistemplom tiszteletese igehirdetését hallgathattuk meg.
Szombaton Mezőbergenyéről érkezett a vendég lelkipásztor Domahidi Béla személyében.
A radnótfáji ökumenikus imahét február 8-án, vasárnap zárult. Délelőtt 9.30 órától Nyíri Hunor, a Kistemplom segédlelkipásztora tartott istentiszteletet, melyet úrvacsoraosztás zárt. Az úrvacsorai ágendát Székely György, Radnótája református lelkipásztora végezte.
Az egyhetes rendezvényen fellépett az egyház vegyes kara.
Imahét a Magyarrégeni Református Egyházközségben
Február elseje és 8-a között Kezedben az egység címen tartottak imahetet a magyarrégeni református templomban.
Február elsején 10 órai kezdettel Bíró Sándor nyugalmazott református lelkipásztor tartotta az istentiszteletet. Hétfőn Szép Eduárd beresztelki, kedden Berekméri Melinda cserealjai, szerdán Henter György a Vártemplomból, csütörtökön Székely Botond tekei, pénteken Bartha József holtmarosi, szombaton pedig Bálint Csaba erdőcsinádi református lelkészek hirdették az igét. Hét közben az istentiszteletek kezdési időpontja 18 óra volt. A magyarrégeni imahét vasárnap, a 10 órakor kezdődő ünnepi istentisztelettel zárult, melyet Nemes Árpád nyugalmazott lelkipásztor tartott. Ekkor került sor a magyarrégeni kórus 30 éves fennállásának a megünneplésére is. A rendezvényen fellépett a Samu Pál tanár által vezetett kórus és az alkalomhoz illő szavalatok hangzottak el.
A születésnapi ünnepségről és a magyarrégeni kórusról következő lapszámunkban bővebben olvashatnak.
Fábián András Gy.
Biblia a képzőművészetben
VÉCSI NAGY ZOLTÁN tanulmánya
Biblia a képzőművészetben címmel rendezett rangos kiállítást a Marosvásárhelyi Diakóniai Otthon, melynek megnyitóján 2008. december 21-én vehettünk részt. A Biblia éve 2008 szép záróakkordja volt. Anyagát magángyűjteményekből sikerült összegyűjteni és a megnyitón Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész avatott kézzel megírt tanulmányát hallgathattuk, melyet a szerző beleegyezésével közreadunk.
Dr. Horváth Erzsébet
Mindenekelőtt meg kell köszönnöm a házigazdának, Fülöp Ilona tiszteletes asszonynak és fiának, Andrásnak, hogy e kiállítás rendezését részben rám bízva, részese lehettem egy olyan kezdeményezésnek, amelynek remélhetőleg a jövőben is folytatása lesz, talán egy rendszeresített éves erdélyi református képzőművészeti seregszemle formájában.
Az itt látható kiállítási anyag jelentős hányada annak a gyűjteménynek a része, amelyet Ilona asszony férjével, a szépemlékű Fülöp G. Dénessel tartott össze olyan időkben, amikor az ilyen képek megjelenése a totalitárius eszme megszállottjai, kiszolgálói és megfélemlítettjei által ellenőrzött nyilvános terekben teljesen lehetetlenné vált, ezért az ilyen alkotások a magánszféra vagy az egyház akkori lehetőségeinek szerény keretei közé kényszerültek. Persze, születtek korlátozottabb számban, akkor is vallásos tárgyú, lelkiségű művek, de sokszor olyan mimikris rejtőzöttséget kellett ölteniük, hogy nemcsak a cenzor, de sokszor a megszólítottak, a befogadó közönség sem ismerte föl bennük a neki szánt rejtett, hitvalló tartalmat. Dózsák és Petőfik, vagy éppen a művészek maguk, Krisztusként – ez utóbbiakban fonák bibliaolvasattal: a művész festette, mintázta a megváltót, az üdvözítőt, jellemzőbben a szenvedő „saját képére és hasonlatosságára”, önarcképként; munkásnők, kollektivisták szorongatták gyerekeiket madonnákként, terített asztalok mellett ülő aktivisták idézték az utolsó vacsora hangulatát, népballadai köntösbe bújtatott kompozíciókon sejlettek át az üdvtörténeti jelenetek, a szocialista művelődés alapjait elsajátító öntudatos munkás férfiak, a könyvet a kezükben bibliaolvasó szent áhítattal tartották, halászok álltak a parton hálót tartva, az apostolok elhivatására emlékeztetően, mártíromságukat szenvedő szentjeink pribékek által kínozott kommunistákként… és még hosszan sorolhatnám, hogyan alakult át a keresztény ikonográfia kommunista ikonográfiává. Részben jó szándékú, de mondjuk ki, mégis többnyire gyáva kísérletek a kereszténység megvallására. Máskor meg sajnos, érdekszempontú művekben a korábbi korok vallásos művészetének formai toposzainak felhasználása nemtelen célokra.
Nem akarom azt mondani, hogy a fenti felsorolásba beillő művek között nem voltak, nem volnának e paradoxonokon túl vagy azokkal együtt jó kvalitású, sőt mi több, remekművek. Legtöbbször ezek üzenetei, mint ahogy az akkori irodalmunk nagy részének, aminek mondanivalóját úgymond „sorok között voltunk kénytelenek olvasni”, a mai szemlélő előtt, mint ahogy az akkori kívülálló szemében is, rejtélyek voltak és maradtak. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy éppen a külső ideológiai kényszerből és a belső vallásos lelkiség kettősségéből jöttek létre és persze néhány kivételesen tiszta keresztény szellemű alkotó állhatatos hitéből azok a művek, amelyek a hidat jelenthetnék valamikori keresztény értékelvűségünk és korunk nyitottabb, végre szabadon gyakorolható vallásos kultúrája között.
Biblia a festészetben (és a szobrászatban, fotóban, teszem hozzá gyorsan) e mai kiállítás témája, de talán feltűnik a nézőknek, hogy az itt látható műegyüttesben alig-alig találunk konkrét bibliai helyhez köthető képet, szobrot, fotót.
Ez egy általánosnak nevezhető jelenség. A klasszikus művészetünk gyakorlatához képest, az erdélyi kortárs szakrális művek között feltűnően kevés a konkrét példázatokból, a Biblia szélesebb tematikai tárházából ihletett alkotás. Annál bővebb a termés a sokkal elvontabb, filozofikusabb, ha tetszik, közös szellemi, lelki alapot nyújtó, kép és nézője között kapcsolódási pontot kínáló olyan ábrázolásokból, mint a stációk jelenetei, Krisztus a keresztfán, Mária a kis Jézussal ábrázolás stb.
Talán ez a jelenség annak is a jele, hogy mintha kevesebbet forgatnánk, olvasnánk a Bibliát, és vallásunk gyakorlása ebben az információktól és újabb és újabb szellemi áramlatoktól terhelt világban leginkább csak a nagy ünnepnapjainkra szorítkozik. Nagy ünnepeink bibliai alapvetését ezért is jobban ismerjük, és talán ezért lehetnek ezek a hitbeli ábrázolásaink alapkövei.
A képzőművészek, mint a befogadó közeg nemes kiszolgálói, nem nagyon kalandoznak mélyebb régióiba a Biblia világának, mert ott nem könnyű megtalálni a nézővel a közös hangot. Pedig volt ez valamikor másként is, éppen a képzőművészet volt az egyik olyan közeg, amelyen keresztül nemcsak a Biblia általános üzenete, de a bibliai helyek gazdagságában rejlő szellemi, lelki univerzum is eljuthatott a laikus közönséghez. Így volt ez a középkorban általánosan, de még az újkorban is, sőt a huszadik század eleji modern korban is, gondoljunk csak számos nagybányai festményre, vagy avantgárd festményre. Ezeknek az előzményeknek az ismeretében mondanám, az itt kiállított művek nagy részét inkább hitvalló, mint biblikus műveknek tekinthetjük.
Az itt kiállító művészek istenhitről, az Istenhez való viszonyukról, netán kételyeikről vallanak, valamint a keresztény kultúrához való kötődésükről, jelesen pedig a reformátusok közösségéhez való lelki tartozásukról.
De vannak itt katolikus szemléletű, a szentjeink emlékét megörökítő alkotások is, a vallásunk történelmi gyökereit, úgynevezett pogány kori hitünk elfeledni vélt jelrendszerét felújító alkotások; és körünkben köszönthetjük az ortodox vallás gyakorlatát képviselő népi üvegikonokat is, valamint itt sorakoznak vallástörténetünk és keresztény történelmünk nagyjait idéző alkotások, ó- és újtestamentumi szellemben készült művek ugyanúgy, mint a klasszicizáló, az elmúlt korok formanyelvét idézőek, és szerencsére modernisták és kortárs szelleműek egyaránt. Hitbizonyosságot éltetőn és őrizőn jelen van korunk legelterjedtebb képi megjelenítő eszköze, a fotó is.
Nem térek ki az egyes alkotásokra, advent ünnepi alkalma nem a méricskélések, nem a fel- és alárendelések ideje. Hanem inkább a reményteljes várakozásé. Ide közénk idő előtt megjött az angyal a jó hírrel. Számomra most e hír része az is, hogy nem veszítettük el kultúránk eredeti fonalát és minden reményünk megvan arra, hogy a jövőben ez megerősödhetik. És hadd tegyem hozzá, hogy a reményhez az is hozzá kell tartozzon, hogy megfiatalodik.
Engedjék meg, hogy ebben bízva, egy Mózes V. könyvében olvasható idézettel emlékeztessek: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a mi fiainké mindörökké …“
Kérem, hogy közösen örüljenek, örüljünk ennek a kiállításnak.
Szeretet és hűség
Tudom, minden pillanatnak vége szakadhat egyszer. Vége szakadhat a csörgedező szalárdi csodavárásnak, az Istenszéke medvetalpú barangolásainak. Tudom, elhagyhatom egyszer a múltam. Elhagyhatom az Urszu-völgye letört fenyőágainak karistolásait, Ratosnya bedőlt falú házait, a funtineli boszorkány patakmedrű álmait. Az álmokat, melyeket nagyanyáink álmodtak tovább gyermekeinkben, melyek életet adtak az elmúlt évszázadok magyarlakta falvainak, ahol templomok, uradalmak, szántóföldek meséltek kardokról, kaszákról és Hazáról.
Igen, tudom. Egyszer mindennek vége szakadhat. Vége szakadhat a házsongárdi halottakért való imádkozásoknak, a helikoni költők reménytelen verssorainak, a Maros homokpadozatán tovagördülő kövek vándorlásának az anyaország felé. Igen, tudom, egyszer vége szakadhat az anyaországnak is. Vége szakadhat, mert megtagadja a keleti erdőket, ahonnan mindannyian elindultunk egyszer, mert megtagadja történelmét, melyből a jövő erejét meríthetné, mert megtagadja az életet, ahová menekülhetne, ha fájdalmait már senki más nem értheti meg, csak az övéi, ott a hegyeken túl.
Ne feledjék, mikor már úgy érzik, mindennek vége szakad, mikor már mindenki elfelejtette Önöket, mint ahogyan Wass Albertet felejtette el az élet, akkor egyvalamiben bízhatnak csak, a szeretet erejében. A szeretetben, mely szívük mélyéből fakad, és amely sohasem kéri a jussát, hanem lehunyt szemű szenvedéllyel odadobja mások lábai elé magát, hogy táplálkozzanak belőle, hogy mások is képesek legyenek elviselni a bezárt szavú perceket. A szeretetben bízzanak csak, melyet Istentől kaptunk, és amely országot épített itt, ezen a mocsaras, nádasokkal, erdőkkel és szarvasokkal átölelt medencében. Mert bármit is mondanak az álapostolok, mikor Wass Albertet idegen vidékekre taszították, egyvalami tartotta benne a lelket: a szeretet. A szeretet, mely nem engedte, hogy olyan emberré váljon, mint amilyen embernek szerették volna tudni ellenségei. Mert lehet-e romángyűlölő az, aki már a 20-as évek elején Octavian Goga verseit fordítja, mert szép verseket ír. Lehet-e antiszemita az, aki a saját hegyi kunyhójában zsidót bújtat a nemzetiszocializmus embertelensége elől, lehet-e fasiszta az, akit a Gestapo börtönbe zár, és aki a Gestapo elől a hegyekbe menekül. És lehet-e kommunista az, aki megírja az Elvásik a veres csillagot, és akit a szovjet-román hadbíróság halálra ítél. Lehet-e akár fasiszta, akár kommunista az, aki Veres tábornok szárnysegédeként Erdélyről az antanttal tárgyal, mert szerette volna, ha Erdélyország nem az irrealizmus martaléka, hanem a régmúlt szeretetének otthona marad. Igen, tudom, minden szétszakadhat egyszer. Szétszakadhatnak az álmaink, szétszakadhatnak barátságaink, és szétszakadhat az igazság is … mint ahogy vannak országok, melyeket szétszakított a történelem. Ezért arra kérem Önöket, csak egyvalamit ne hagyjanak szétszakadni, a szeretetet. A szeretetet és a belékapaszkodó hitet, mely értelmét adja az elmúlásnak és az itthon maradásnak. A szeretetet, mely által visszakaphatjuk a hegyeinket, bárhol is létezünk a Földön, mely által visszakaphatjuk a mieinket, bárhol is léteznek a Földön, és amely által egyszer talán visszakaphatjuk önmagunkat is. Mert a szeretet által kaptuk vissza Wass Albert grófot, írót, hithű reformátust is. Visszakaptuk könyveit és könnyeit, visszakaptuk a Hazának írt üzenetét, a hitvallását, a lelkiismeretét. És visszakaptuk testét is, amely ott nyugszik az Istenszéke hófödte magányában.
Barátaim! Mikor a múltunkat siratják és a jövőnkről álmodoznak, kérem, ne feledjék, hogy a Haza, az erdők és a mieink mind a szívünkben lakoznak. A szívben, melyet Istentől kaptunk, és melyet senki más emberfia nem, csak Isten vehet vissza tőlünk. Mert nekünk hinnünk kell, jóban, igazban, szépben, minden vallásban, minden népben és Istenben, kié a diadal. Mert nekünk hinnünk kell, hogy ha minden pillanat véget is ér egyszer, vannak szobrok, emlékek, emberek, akik örökké létezni fognak.
Péter Árpád (Szeged)
* Elhangzott 2008. október 22-én, Wass Albert szobrának felavatásakor
Szászrégen – Reghin – Sächsisch-Regen (7.)
A város lakossága
Régen vegyes lakosságú város: románok, magyarok, szászok, romák és más nemzetiségűek alkotják. Gazdasági fejlődésével Szászrégen lakossága háromnegyed évszázad alatt mintegy 1.600 lélekkel gyarapodott. Lakóinak számarányát tekintve a XIX. század közepén a szászok voltak többségben. Idővel tovább növekedett a város lakóinak száma, ugyanakkor megváltozott etnikai összetétele. A második világháború után mélyreható változások következtek be, tekintve a város lakóinak számát és nemzetiségi összetételét. Ez a változás a szocialista rendszer demográfiai politikájának, valamint a szászok és a zsidók, az utóbbi időben meg a magyarok nagyarányú kitelepedésének tulajdonítható. A mai értelemben vett Régen közigazgatásilag 1926-ig két külön egységet alkotott: Szász- és Magyarrégent, emiatt külön szerepelnek e városrészek népességi adatai is. Ugyancsak a mai Régenhez tartozó Abafája és Radnótfája 1956-ig külön közigazgatási egységet alkotott, csak azután jelenik meg lakóinak száma Régen összlakosságának számában.
Bíró Donát
Egy kis zenetörténet (23.)
ROBERT SCHUMANN
1810- 1856
Robert Schumann a XIX. század kimagasló egyénisége. 1810-ben született a németországi, Zwickauban. Nyolcéves korában kezd el zongorát tanulni. Tanulmányait Lipcsében végzi, közben az egyetemen jogot is tanul. 1833-ban, ifjú értelmiségiek társaságában megalapítja a Dávid-szövetséget, és egy nagy jelentőségű zenei folyóiratot Neue Zeitschrift für Musik címmel. Tanára, Wieck professzor, akinek lányát, Clarát apja ellenkezése dacára nőül veszi. 1843-tól kezdve több alkalommal kapott idegösszeroppanást. 1844-ben Drezdába költözik, majd Düsseldorfban vállal karmesteri állást. Lassanként elmezavar tünetei jelentkeznek nála, 1854-ben a Rajna folyóba veti magát, de megmentik és ekkor saját kérésére ideggyógyintézetben helyezik el, ahol még két évig él.
Négy remekszép szimfóniát alkotott, melyek a Beethoven utáni korszak legkiválóbb szimfóniái közé tartoznak. Élete derekán szinte félve fog szimfóniái megalkotásához.
Wenzel nevű barátjának keltezés nélküli levelében így írja: „Pár napja fejeztem be egy munkámat. Végtelenül boldog vagyok, pedig a munka nagyon kifárasztott. Képzelje, egy egész szimfóniát, hozzá még »Tavasz« szimfóniát fejeztem be. Magam is alig tudom elhinni, hogy befejeztem…”
1842-ben, Spohrhoz intézett levelében írja: „Mielőtt még meghallottam, hogy érdeklődik szimfóniám iránt, el akartam Önnek küldeni, mert kíváncsi voltam jóakaratú bírálatára.”
Taubert Wilhelmhez 1843. január 10-én kelt levelében ezt olvassuk: „Kedves Barátom! Szeretném, ha zenekara játékával kifejezné a tavasz után való vágyódást, amely bennem égett, mikor megírtam ezt a szimfóniát.” Ez az I. szimfónia a B-dúr op. 38.
Általában szidni szokták Schumann hangszerelését, merthogy zenekari művei zongoraszerűen hatnak, míg zongoraművei csaknem orkesztrálisak. Annyi bizonyos, hogy művei remekül hangzanak.
(Folytatjuk)
Sárkány Kákonyi Iringó
Városi válságvalóság
Hangos a média:
Gazdasági válság! A 2008–2009-es gazdasági világválság a nagy gazdasági világválság óta a legjelentősebbnek tartott gazdasági krízis, mely az azt megelőző globális pénzügyi válságból alakult ki. Előzménye az amerikai másodlagos jelzáloghitel-válság vagy amerikai jelzáloghitel-válság (a sajtónyelvben subprime-válság), az Amerikai Egyesült Államok ingatlan- és bankszektorából 2006 végén kiindult, változó intenzitású pénzügyi válság, amely más országokban is érezteti hatását. A válság érzékenyen érinti a nyugat-európai bankokat is… Stb., stb., stb.
Tudom, eléggé unalmas téma, de mégis nagyon érdekes. A tv-ből „jobbnál jobb” ajánlatokat és tanácsokat kapunk arra, hogyan vészeljük át ezt az időszakot minimális veszteséggel. Ezt mind magánszemélyekre, mind cégekre értik, és még ott vannak a gyárak, üzemek.
Szászrégenben számos gyár működik/működött a közelmúltban. A multigyárak között a Metalurgica fémipari gyár is szerepel, közismert néven a Republica. Erről szeretnék írni egy-két dolgot. Említettem, hogy a gyárak mennyire fontosak gazdasági szempontból. Hát ahogy mindannyian észlelhettük, jó ideje már bontogatják az épületeit. Természetesen, nem profi bontó céget alkalmaztak erre, hanem romákra (itt egy adott kategóriára és csoportra gondolok). Tulajdonképpen mindegy az, hogy roma, cigány vagy másmilyen. A tény az, hogy semmilyen munkavédelmi előírás nem volt betartva. Ha véletlenül bárki megsebesült, vagy Isten ments, meghalt volna a „nagy bontásban”, jobban mondva a „nagy lopásban”, ki felelt volna érte? Azt hiszem, a válasz egyértelmű.
Egy másik nagyon érdekes és különös tény maga a gyár elköltöztetése. „Valaki” semmi pénzért, és természetesen felhasználván a kormányban levő ismeretségeit, megvette a gyárat és az ún. „új Republikát”, s mindkettőt hatalmas összegért eladta. Egyesek azt mondják, hogy okos dolog volt, élt a lehetőséggel… De ez nem így van. Szerintem – sokak szerint – piszkos dolgok is lehetnek a háttérben, említeni is tudnék párat, viszont saját jólétemért nem teszem meg.
Emlékszem, hogy ezelőtt 4-5 évvel valaki azt nyilatkozta, hogy addig nem nyugszik, míg nem juttatja csődbe a gyárat. Hát ez elég nagy (szép szóval) butaság lett volna. Bezárjuk a gyárakat, embereket küldünk fizetetlen szabadságra, s mégis üzleteket építünk (lásd a jövőjét a Republicának). Ha valahol üzleteket építenek, akkor az azt jelenti, hogy gazdasági szempontból nagyjából minden rendben. De a gyárakat azért mégis bezárjuk. Hát ha az emberek nincs hol dolgozzanak, akkor hogy lesz pénzük vásárolni a bevásárlóközpontokban? Igazán nem tudom, milyen gazdasági tervek alapján építik és építették az új, nagyobb üzleteket… nagyon kíváncsi vagyok rá!
Tudtok valamit? Valaki?…
Gyerkó
Szászrégeni sportolók gálája
A szászrégeni George Enescu Ifjúsági Ház nagytermében először rendezték meg az előző évben kimagaslóan szereplő sportolók gáláját. A rendkívüli rendezvény előtt Fogarasi László közismert helyi fényképész – Nagy András polgármester jelenlétében – megnyitotta a sportfotótárlatot. Ezután a csaknem telt házas terem figyelme a sportolókra irányult.
Az aktív sportolók kategóriájában az alábbiakat érdemesítették elismerésre: Stoica Vilmos – a szászrégeni Avântul labdarúgója; Halaţiu Sorin – szintén az Avântul labdarúgója (a 35 éves futballista számára ez egyben játékosi pályafutásának befejezése); Sorlea Dănuţ – az Avântul fiatal, tehetséges labdarúgója; Dézsi Loránd – az ISK színeiben futballozó, ígéretes ifi; Luca Valentin – szabadfogású birkózó (ISK Szászrégen); Boga Adriana – (Master Karate-Do) a küzdősport kiválósága számtalan érmet gyűjtött be országos, valamint nemzetközi megmérettetéseken; Moldovan Răzvan – kosárlabdázó (öregfiúcsapat); Truţa Vladiana – kosárlabdázó (ISK Szászrégen); Anton Teodor – szászrégeni sakkozó, a marosvásárhelyi ISK képviselője, aki az Európa-bajnokságon elért második helyezéssel büszkélkedhet; Leorda Rareş – asztaliteniszező, az országos bajnokságot a 4. helyen zárta; Ormenişan Ioan – tenisz; Tomşa Cristian és Suciu Andreea – sporttánc (Dansul Viorilor); Forgaci Horaţiu – testépítő (Sebastiano SK); Suciu Ovidiu – atlétika (ISK Szászrégen); Birnatek Eduard – motokrossz.
A kitüntetett sportolóknak a polgármester, Nagy András adta át az okleveleket és a serlegeket.
Elismerés a régieknek is
Az egykori élsportolók és sportszemélyiségek kategóriájában a következőket díjazták: Păcurar Alin – szabadfogású birkózó, akinek irigylésre méltó éremgyűjteménye van, 43 alkalommal léphetett dobogóra; Moldovan Nicolae – ökölvívás, 1968-ban, egy olimpia előtti tornán legyőzte a jövendő olimpiai bajnokot; Leon Rotman – kajak-kenu, kétszeres olimpiai bajnok 1956-ban; Vass János – kosárlabdaedző; Maiogan Gheorghe – labdarúgóedző, az 1955-ben A-osztályban szereplő Avântul játékosa; Butiurcă Ioan – alpesi sí; Maksai Mózes – labdarúgóedző; Fogarasi László – sportfotós, az első fényképet 1936-ban készítette, azóta több, kordokumentumnak számító fotót tudhat magáénak, többek között azt, amelyen Bölöni László letérdel egy játékvezető előtt; Pozsonyi Gábor – labdarúgóedző, volt román válogatott, az aradi UTA aranycsapatának tagja, az Avântul edzőjeként is sikereket ért el; Vass Georgeta – kosárlabda-, valamint atlétikaedző; Ştefănescu Voicu – szabadfogású birkózó; Boga Ioan – karate; Koós Gyula – asztalitenisz; Gliga Vasile – a Román Sporttánc-szövetség elnöke; Bârsan Mărioara – a Maros Megyei Sportigazgatóság elnöke; Covrig Grigore – Szászrégen játékvezetői bizottságának elnöke.
Főhajtás az elődök előtt
A gála keretében főhajtással adóztak azok előtt, akik egykor a szászrégeni sporttevékenységet a legjobb tudásuk szerint nagy odaadással irányították. Post mortem emléklapot kapott: Maior Liviu – elnök (Voinţa), Vajda János – elnök (Avântul); Andreica Ioan – elnök (Spicul); Bonţ Ioan – elnök (helyi sportbizottság).
A Szászrégenben első ízben megszervezett sportgála sporttáncbemutatóval és a helyi zeneiskola műsorával zárult.
Szabó Antal
A magyar kultúra napja a DIO-házban
2009. január 21-én a szászrégeni DIO-házban Meister Éva színművésznő előadásában gyönyörködhettünk, aki a legmagasabb művészi szinten adta elő Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Nem véletlen, hogy ez az előadás egybeesett a magyar kultúra napjának megünneplésével.
Árva Bethlen Kata az erdélyi emlékirodalom írója. 1700-1759 között élt, akkor, amikor Kölcsey Ferenc befejezte a Himnuszt, amikor Kocsis István, erdélyi származású drámaíró Szatmáron megszületett – emelkedik szólásra Böjte Lídia magyartanár, aki pár szóban ismerteti Árva Bethlen Kata életútját. Élete szenvedésekkel teli. A fiatal református lányt Haller grófhoz kényszerítik feleségül. Hat gyereke közül négy meghalt, a másik kettőt a katolikus egyház vette el, azon okból kifolyólag, hogy hitét nem adta fel. Ekkor nevezte el magát Árvának. Az erdélyi magyar kultúra mecénása volt, többek között Bod Péter tanulmányait finanszírozta.
Azért is vált ez a nap ünneppé számunkra, mert Meister Éva színművésznő személyében kedves vendég érkezett hozzánk. De beszéljen ő életútjáról, Árva Bethlen Katához fűződő kapcsolatáról:
– Olthévízen születtem, és én is kipillantottam az ő hévízi ablakán. Abban a templomban hallgathattam istentiszteletet, amelyet ő építtetett, azon az utcán járhattam, amelyen ő is járt. Kezembe foghattam azokat a brokátterítőket, amelyeket ő varrt, és fogarasi édesapám révén gyermekkorom egyik emlékképe a református templom udvarán álló sírköve. Anyai ágon talán még rokoni szálak is fűznek hozzá a Széki família által, de én a lelki rokonságot sokkal inkább közelebbinek érzem: az újrakezdés jellemzi életem eddigi stációit. Talán nem véletlenszerű ez a mostani találkozás.
Meister Éva egy azon nagyszerű színművészek közül, akik elhagyták hazájukat, az országot, és áttelepültek Magyarországra, de magánművészként sokszor visszajön hozzánk, és mi, a közönség, síri csendben, pisszenés nélkül hallgatjuk, éljük át nagyszerű előadását. Kifejező ragyogó tekintete, mely hol drámai, hol napsugarasan boldog, kellemes megjelenése, amikor kinyílik az ajtó, és beperdül Árva Bethlen Kata – hisszük, hogy ő az, hogy ő szenved, ő mosolyog. A tehetség minden mozdulatában megnyilvánul, mert igazi művész ő, aki önmagát adja nekünk.
A teremben síri csendben, mondhatnám tragikus csendben, némán érezzük át a szenvedéseket, Árva Bethlen Kata szenvedéseit. Megborzongunk, amikor megszólal. Hangja sokszínűen ragyog, búg, kiabál, suttog.
Természetesen ő is, mint annyian, akik elhagyták az országot, vissza-visszatér, sok szeretettel, és talán honvággyal. 1987 óta Szolnokon lakik, ahol sokszor lép fel egyéni előadásaival, amelyek mindig sikeresek, de turnézik Németországban, Bécsben, Erdélyben, ahol a vásárhelyi napokra is mindig hivatalos.
1987-ben települt ki Szolnokra, azóta járja a világot. A Kék angyal című sanzonest 5 éve, az Árva Bethlen Kata éve, a Csöndes kiáltvány, A vesztesekért 20 éve van műsorán. Ez utóbbi erdélyi költők verseiből összeállított műsor, amivel Marosvásárhelyen a kultúra napján lépett fel, de előadta Délvidéken is. Amikor a 20 éve játszott Csöndes kiáltványt Magyarországon, a forradalom előtt eljátszotta, mindig kiáltványként szólalt fel az erdélyi magyarok sorsáért.
– Melyek a következő tervei? – kérdezem.
– Nemsokára Bécsben, majd Németország több városában tartok előadást. De közben helyt kell állnom mint anya, egyenes gerinccel és minden szinten a farkasok között.
– Sok sikert és erőt kívánunk ehhez a nagyszerű színészi teljesítményhez, és mindig szeretettel várjuk vissza Meister Éva színművésznőt haza, Erdélybe, Szászrégenbe.
Sárkány Kákonyi Iringó
Ne menjen feledésbe! (2.)
Kiszakadt az angyalok dunyhája – A gyermeki képzeletre jellemző, s arra utaló kedves, tréfás kifejezése annak, hogy nagy pelyhekben, sűrűn hull a hó. A hópelyhek és a dunyha, párna töltésére használt pelyhek hasonlóságán alapszik. Az angyalok valószínűleg azért kerültek be a szólásba, mert a hit szerint éppúgy fent az égben laknak, mint ahogy a hó is fentről hull.
Angyal szállt el a szobában – Ennek a szólásnak a megfelelői megvannak az ógörögben, a latinban, az oroszban, a németben, a spanyolban stb. Akkor szokták mondani, amikor a beszélgető társaságban mindenki egyszerre hallgat el. A szólásmondás görög, illetve latin változatának eredetét Rotterdami Erasmus, a XV-XVI. század fordulóján élt kiváló humanista tudós fejtette meg. A görög-római mitológiának annak a hiedelmében gyökerezik, hogy a beszédet feltaláló istenek – Hermésznek, illetve Mercuriusnak – jelenlétében nem szabad emberi szónak elhangzania. Mivel a keresztény vallásban Isten követei az angyalok, szólásunkban Hermész nevét az újabb európai nyelvek az angyal szóval cserélték fel.
Érti a csíziót – Akire ezt mondjuk, az ügyes, talpraesett ember, nem lehet könnyen kifogni rajta. Csíziónak eredetileg a huszonnégy hexameter-sorból álló verses naptárt nevezték. Az első külföldi csíziók az 1173-1208 közötti évekből valók, a légrégebbi magyar csízió pedig a XV. század második feléből maradt ránk egy kéziratos könyvben. A könyvnyomtatás első századában magát a tulajdonképpeni naptárt is csíziónak nevezték. A naptárak már a XVI. századtól kezdve közöltek hasznos tudnivalókat és jóslásokat is. Szólásunk ezért eredetileg az ilyenféle kiadványokat ismerő, a csillagjóslásban, álomfejtésben, időjárás-jövendölésben jártas emberre vonatkozott.
Láthatjuk, hogy szólásaink művelődéstörténeti szempontból is értékesek. Ezenkívül gazdagítják, változatosabbá teszi beszédünket. Tanuljuk meg hát őket, adjuk tovább, ne menjenek feledésbe!
Vormair Bálint Judit
Visszapillantó
Adók, illetékek 2009-ben
Szászrégen polgármesteri hivatala felhívja a lakosság figyelmét, hogy mindazok, akik március 31-ig kifizetik lakásuk és földjük utáni adó teljes összegét, 5%-os kedvezményben részesülnek.
A helyi adók és illetékek a 2008-as esztendőihöz képest az inflációval arányosan növekedtek. Kereskedelmi társaságok esetén 1,6%-ról 1,2%-ra csökkent az épületadó értéke.
1%-ról 2%-ra nőtt a szállodailleték, illetve 10%-kal növekedett azon földterületek utáni bér, melyeken butikok és teraszok működnek.
A polgármesteri hivatal pénztárai hétfőn, kedden és csütörtökön 9 és 15, szerdán 9 és 16, pénteken 9 és 13 óra között tartanak nyitva.
Szelektív hulladékgyűjtés
Szászrégen polgármesteri hivatala a város 33 pontjában helyezett szelektív hulladékgyűjtésre alkalmas, zárt konténereket. A kék, sárga és zöld színű műanyag szeméttárolók papír és karton, műanyag valamint üveg gyűjtésére és tárolására alkalmasak. Ez viszont megköveteli, hogy már a háztartásokban külön-külön gyűjtsük a különböző hulladékot.
A konténerek elszállítását a hulladék-feldolgozóba a hivatal biztosítja. A szelektív hulladékgyűjtés Szászrégenben a Phare-program keretében valósult meg.
Önkormányzati tervek 2009-ben
A szászrégeni városvezetés a 2009-es esztendőben a folyamatban levő munkálatok mellett újabb terveket, programokat is kilátásba helyezett.
Megemlítjük a tömbháznegyedek közvilágításának korszerűsítését és bővítését. A munkálatokat a Fogaras és az Állomás tömbháznegyedekben befejezték. Ebben az évben az Egyesülés, a Radna és az Akácos utcában levő tömbháznegyedeken kívül 28 utca közvilágításának rehabilitálására kerül sor. A tervezés és a munkálatok összértéke 1.050.061 lej.
Az év első felében befejezik az Ifjúsági Parkban levő sportterem és az Egyesülés negyedben levő 120 lakrészes tömbház építését.
Tervben van egy fedett uszoda és egy 30 lakrészes szociális tömbház építése és öt utca – Állomás, Sós, Vadászok, a Dedrádi és a Görgényi utak – teljes felújítása, az előtanulmányokat a tanács jóváhagyta. Folytatni fogják a víz- és csatornarendszer bővítését (Abafája), valamint az utcák folyamatos javítását.
Ami a közlekedés zökkenőmentessé tételét illeti, négy körforgalom kialakítása is tervben van. Az egyik előtanulmánya – a Nagypiac kijáratánál – már zöldutat kapott a tanács részéről.
A Radnai és a Mihai Viteazu lakónegyedek után folytatják a többi tömbháznegyed piskótakövezését.”
Városrendezési szempontból alakítják át a Postarét utca bejáratát, a butikok és a garázsok egy részének lebontása után több mint 130 parkolásra alkalmas helyet alakítanak ki.
Ami az új városi kórház és a szászrégeni terelőút megépítését illeti, a kormányváltás miatt egyelőre függőben van.
Felújítják és kibővítik a város csatornahálózatát. A polgármesteri hivatal az 50 ezer lakos alatti településeknek meghirdetett projektet nyert meg, mely a város csatornarendszerének kibővítésére vonatkozik. A projekt 22 utcát érint, ahol 12 km-rel bővítik a csatornarendszert. A befektetés összértéke egymillió-kilencszázezer euró. Ebből a helyi önkormányzati rész 22%, a többit a Középítkezési és Lakásfejlesztési Minisztérium állja. Elsőként a Kispiac körüli, valamint a George Coşbuc és a Méhek utcában kezdik el a munkálatokat.
Segítik a mozgáskárosultakat
Mindazok a szászrégeni mozgáskárosultak, akiknek szükségük van különböző protézisekre, rehabilitációs segédeszközökre, tolókocsira, járókeretre, a polgármesteri hivatal szociális osztályán jelentkezhetnek. A felsorolt segédeszközöket – a hivatal közreműködésével – egy marosvásárhelyi cég ingyenesen biztosítja számukra. A segítségre szoruló személy kérvényt kell benyújtson a hivatal 40-es irodájában.
Januári tanácsülés
Január 22-én tartotta havi soros ülését Szászrégen önkormányzata. A tanács jóváhagyta egy ezer négyzetméteres terület ingyenes használatba adását a szászrégeni magyar baptista gyülekezet részére. A kijelölt területre – az Abafájai negyedben – egy imaházat és egy szociális gyermekotthont építenek roma gyerekek számára.
Megszavazták azt a határozattervezetet is, mely biztosítja a mozgássérült személyeknek és azok kísérőinek ingyenes utaztatását a város tömegközlekedési eszközein – havonta 20 lej értékben.
Jóváhagytak az Alma utcában egy részletes városrendezési tervet – lakásépítés céljából –, valamint kibővítették az eladás tárgyát képező helyiségek jegyzékét, melyekben magánorvosi rendelők működnek.
Zöldutat kapott a 39/2004-es tanácsi határozat módosítása is, mely az Erdélyi Református Egyházkerület, a Maros Megyei Tanács és a Szászrégen Polgármesteri Hivatala közti partnerkapcsolatra vonatkozik. Ennek értelmében a szászrégeni DIO-háznak, 2009-ben kiutalt segélyt 3 személy helyett csak két személy javadalmazására, a fennmaradt részt pedig 20 gyerek étkeztetésére illetve a víz-, villany- és gázszámlák törlesztésére használhatják fel.
A városatyák jóváhagyták a hivatal új szerkezeti felépítését. A tanácsi határozat értelmében felszámolnak két igazgatói állást a helyi közigazgatási és a gazdasági igazgatóságon. Az említett igazgatóságok ezentúl mint osztályok fognak működni. Egyes osztályok, illetve irodák átszervezése révén a munkahelyek száma 102-ről 89-re csökken – a piacok működését biztosító alkalmazottak száma 10-ről 5-re, a lakosság-nyilvántartó osztályon dolgozók száma 16-ról 12-re csökken. Az átszervezés nem feltétlenül személyzetcsökkentést, hanem az üresen levő állások felszámolását jelenti.
Egyes tevékenységi körök jobb működése és a köztisztviselők teljesítményének növelése érdekében létrehozták a közterületek adminisztrálásának osztályát (Serviciul Administrarea Domeniului Public). Ez több irodát foglal magába, mint például a városrendezési, a befektetési és közbeszerzési, a projektmenedzsment, valamint az útkarbantartó részleget.
Újdonság az is, hogy a hivatal fennhatósága alatt működő kulturális intézmények igazgatóinak (művelődési ház, ifjúsági ház, múzeum, könyvtár) az eddigi 50%-os vezetői fizetéstöbblet (spor de conducere) ezentúl maximum 30%-os lesz.
Fábián András Gy.
Akikre büszkék vagyunk!
Az elmúlt hónapban első alkalommal került sor a szászrégeni sportolók gálájára. A sport népszerűsítéséért végzett tevékenységükért és a gála megszervezéséért minden elismerésünket megérdemli Vian Bonţ, a városi labdarúgó-bizottság elnöke és Szabó Antal.
Vian Bonţ a Cuvântul liber napilap szászrégeni sporttudósítójaként is ismert.
Szabó Antal a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap szászrégeni sporttudósítója, aláírása számos szászrégeni és környékbeli népdal-, néptánctalálkozóról írt cikk alatt is szerepel.
Köszönjük munkájukat.
A képen Vian és a mindenki által jól ismert Antika a sportfotótárlat megnyitóján.
Bruhaha
Cigány asszony mondja a gyermekének:
– Hé, te Gazsi, menj el paradicsomért!
Néhány perc múlva visszajön a gyermek üres kézzel, kérdi tőle az anyja:
– Miért nem hoztál paradicsomot?
– Miért nem, miért nem? Sze’ kinn volt a szomszéd a kertben.
*
Egy tűzpiros Mercedes dudál egy döcögő szekér mögött. Egy adandó pillanatban megelőzi, és vezetője odakiált:
– Hé, tata! Ne előttem döcögj! Az én autóm nem két lóerős, hanem kétszáz.
Az öreg székely nem szól egy szót sem, de pár óra múlva észreveszi a Mercedest egy fára kenődve, s odaszól:
– Csak nem szaladtak szét a lovaid?
*
A skót családban az anya aggódva szól férjéhez:
– Drágám, a kisfiunk már két napja ugyanazt a cukorkát szopogatja.
– Nem baj, legalább spórol.
– Jó, jó, de azért már tényleg ki kellene csomagolni.
*
Bemegy a törzsvendég reggel nyolckor a kedvenc kocsmájába.
– Egy sört? – kérdi a csapos.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit korán van hozzá?
– A sörhöz? – kérdi csodálkozva a csapos.
– Nem, az idióta kérdésekhez!
*
János bácsi istenesen megveri az anyósát, ám az anyós feljelenti.
– Összesen 1.500 lejre büntetem – mondja a bíró.
– Miért éppen 1.500 lejre? – kérdi János bácsi.
– Mert 1.000 lej a bírság és 500 lej az élvezeti adó.
*
A skót egy téli este ül a hideg, sötét szobában. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón, mire kiszól:
– Te vagy, fiam, McQuinn?
Semmi válasz. Megint kopognak, a skót ugyanazt kérdezi újra, majd ez megismétlődik még egypárszor, de választ sose kap. Lefekszik aludni. Reggel, ahogy kilép a házból, látja, hogy a fia összefagyva kuporog a küszöbön.
– Te kopogtál egész éjjel, fiam, McQuinn? Miért nem válaszoltál, mikor kérdeztelek?
– Hát én bólintgattam, bólintgattam.
Összeállította: Fábián Gizella
Sub-Menu: