2009 november
Hogyan tovább?
A Szászrégen és Vidéke lap alapszabályzatában az áll, hogy nem politizálunk, hiszen kulturális, egyházi és közéleti lap vagyunk. Ennek a levét egyszer már megittuk, amikor a megyei tanács által meghirdetett pályázatunkat elutasították, azzal indokolva, hogy mi igenis politizálunk – pedig csak egy kisebbség érdekéért emeltünk szót. Partnerkapcsolati szerződést is köthettünk volna a polgármesteri hivatallal – de ezt sem tettük, függetlenek akartunk maradni. Ám nem vagyunk azok. Nem lehetünk, hiszen Szászrégennek és környékének magyarságát képviseljük, jól vagy rosszul, ezt majd valamikor mások fogják eldönteni. Azt, ami néha kikívánkozik belőlünk, s talán saját akaratunk ellenére történik, mások váltják ki.
Hát akkor politizáljunk – megszegve alapszabályzatunkat –, mondjuk ki, mi van a szívünkben-lelkünkben, addig, amíg lehet. Mert ki tudja …?
Amikor ezeket a sorokat írom, lehet, hogy megint más kormányunk van, én nagyon remélem, hogy nem a régi … Az utóbbi hetek politikai összevisszaságában igencsak kevesen lehetnek azok, akik ki tudnának evezni ezekből a zavaros vizekből és tisztán látnák, hogy ki füllent kevesebbet, ki vezeti kevésbé félre az embereket, ki a jobbik, ki a bal…
Elnökválasztások előtt állunk, és népszavazás kérdésében kell döntenünk.
Hogy kit, s milyen elnököt akarunk? Én személy szerint – legalábbis az első fordulóban – a miénket. Jó lenne ő továbbra is, de kevesen vagyunk. A másodikban kire adnám a voksomat? Ha őszinte akarok lenni… még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy kikre nem ... – sokan vannak. Gondolom, a kedves olvasó egyetért velem. Vannak vagy tizenketten olyanok, akikről eddig nem is hallottunk, és olyanok is, akikből elegünk volt.
Egy dologban reménykedem, hogy váltás lesz. Elegem van a politikai káoszból, az ígérgetésekből, a demagógiából. Elegünk van sok mindenből…
Hogy ki lesz a következő államelnökünk? Jobb vagy rosszabb lesz az eddiginél? Erre nem tudok válaszolni. Menjünk el választani. Én is elmegyek, jogom és kötelességem… De ha szívem szerint cselekednék, a második fordulóban mélyen, nagyon mélyen elásnám a pecsétet. De nem teszem, nem tehetem, mert néha szívünk helyett a szürkeállományunkat kell használnunk. Hát várjunk, taktikázzunk, szép lassan elérkezik az elnökválasztás második fordulója is, s addig lehet, hogy okosabbak leszünk. De, ki tudja...?
ábián András Gy.
ALBERT
Őszi hangulat
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.
ük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmúlás.
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.
És mégis élünk!
– emlékezés az aradi vértanúkra –
A szászrégeni Humana Regun Egyesület szervezésében október 6-án, az Ifjúsági Ház nagytermében az aradi vértanúkra emlékeztek a szászrégeniek.
A jelenlevőket Nagy András polgármester köszöntötte. Beszédében hangsúlyozta, hogy a politika nem vethet árnyékot történelmi nagyjainkra. Elődeink karddal és fegyverrel a kezükben vívták ki a szabadságot. Nekünk kötelességünk ezt a szabadságot megvédeni. Tegyük félre az érzelmeket, fogjunk össze, hallassuk hangunkat, mert csak így lehetünk a jövő nemzedék példaképei.
A 160 évvel ezelőtti történelmi eseményekre – történelmünk szomorú októbereire – Nagy Atilla tanár emlékezett:
– Visszatekintve az eltelt 160 év távlatából, mi, mai magyarok tudjuk, hogy azokat a magasztos eszményeket, amelyekért az aradi hősök életüket áldozták – társadalmi haladás és nemzeti függetlenség, párosulva az önzetlen áldozatkészséggel a haza ügye iránt – semmilyen hatalmi erőszak nem tudja elhomályosítani,kitörölni a nemzet lelkéből. Véráldozatuk örök tanulsága ezért ma is változatlanul arra figyelmeztet, hogy a hazáért, a nemzetért mindenkor tenni kell! Emlékezzünk hát rájuk őszinte elismeréssel és kegyelettel – mondta többek között beszédében.
Ezt követően Tamás Ibolya művelődési előadó vezetésével a Művelődési Ház keretében tevékenykedő Csim-Bumm gyerek báb- és színjátszó csoport lépett fel. Ötletes zenés-verses összeállítással nyerték meg a közönség tetszését.
Őket az Öröktűz ápolói csoport – a Lucian Blaga Iskolaközpont IX–XII.-es diákjai – valamint a Florea Bogdan Állami Gimnázium V. osztályos tanulói követték. A csoport vezetője Székely Rozália tanárnő és Székely Szilárd.
Gyerkó Zsombor, a Szászrégeni Népszínház Kemény János Színtársulatának tagja Alföldi Géza: Még él a faj című versét adta elő. Nagy tapsot kapott Géczi Jancsi és Virginás Árpád, akik billentyűs hangszeren és hegedűn a VI. magyar rapszódiát és a Monti- csárdást adták elő.
Menyei Ildikó, a Humana Regun Egyesület elnöke a szervezők nevében elmondta:
– Amíg magyar lesz e földön, égő fáklyaként fog élni lelkében Arad 13 mártírjának emléke. Nem voltak mind magyarok, de tudták, hogy a szabadság mindenkinek szent ügye. Áldozatuk, vértanúságuk üzenet a mának is. Üzenet mindazoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak áldozatot hozni egy cél érdekében.
Hősök voltak, akik egykor áldozatot, vértanúságot vállaltak egy eszméért: a hazáért és a szabadságért.
Annyi év után is helytállásra, kitartásra buzdítanak, és lelkünkbe vésik kitörölhetetlenül az örök fogadalmat, amit történelmünk során sok száz vértanú kiáltott vagy suttogott az utolsó szó jogán, a halálba menetel előtt: ÉS MÉGIS ÉLÜNK!
Igen, mégis élünk, és élni fogunk – de csak akkor, ha van köztünk megértés, összefogás és ha nem hal ki a szeretet. 2009. március 15-én megígértük, hogy október 6-án találkozunk. Most, október 6-án megígérjük, hogy 2010. március 15-én ismét találkozunk. Így, vagy más felállításban, de találkozunk, mert mindig kell lennie valakinek, valakiknek, hogy tovább vigyék ezt a lángot – hangsúlyozta Menyei Ildikó.
ÁBIÁN ANDRÁS
Egy ünnep margójára
Kegyelettel ünnepeltünk, tisztelegtünk volna ez évben is a vértanúk előtt, ha a jól megszervezett műsort nem zavarta volna az Ifjúsági Ház nagytermében a karzatot elfoglaló ifjúság, diákság.
Hangoskodásuk, fütyülésük nemcsak a közönséget zavarta, hanem az előadókat is. Megdöbbentem azon, hogy akik a karzaton ültek, nem tisztelték azoknak a fáradságát, akik arra törekedtek, hogy a diákságot bevonva, szabadidejüket feláldozva ilyen gazdag programot készítsenek.
Csalódottan, kiábrándultan hagytam el a termet, s az előadás alatt is arra gondoltam, hogy hogyan lehet ennyire neveletlenül viselkedni, nem beszélve arról, hogy nagyon sok idős személy állt lábon, mert már nem volt ülőhely. Enne ellenére a „karzati ifjúság” nem adta át a helyét az idősebbeknek, s a műsort is zavarták.
Még akkor sem hallgattak el s hagyták el a termet, amikor a műsorvezető erre felszólította őket. Így Brahms Magyar táncok című darabját – amit Virginás Árpád játszott el hegedűn mély átéléssel – taps helyett fütyöléssel, ordítással, lábdübörgéssel „jutalmazta” a karzati közönség.
Ez a viselkedés még futballmeccsen sem megengedett, nemhogy kulturális előadáson.
Ennek kapcsán megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon valóban „Sárkányfog vetemény az ember, fáj a földnek, oly gonosz”? vagy Juhász Gyula gondolataival reméljek: „Ó, ember, én hiszek benned …”
Bárcsak hinni tudnám, hogy a jövő nemzedék fiataljai nemesebb érzelmű, mások munkáját megbecsülni, embertársaikat tisztelni tudó, minden szépre-jóra fogékonyak lesznek.
KLÁRA
Ferenc
És mégis élünk!
Széttépve és összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben?
És mégis élünk!
Dobra vernek minden vágyat:
Árverezés a vasárnap.
Nászunkra is gyászhír támad:
Üresek a gyermekágyak?
És mégis élünk!
Elvadult a dúlók lelke,
Kórót terem tarló, mezsgye:
Pusztul a föld egyre-egyre,
Hull a szikla tenyerünkbe?
És mégis élünk!
Fogaskerék futószalag:
Egyik elmegy, másik marad.
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad:
Zokognak a kövek, szavak?
És mégis élünk!
Hogyha sírunk: kiröhögnek!
Hogyha küzdünk: fel is kötnek!
Hogyha kérünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek!?
És mégis élünk!
Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére!
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége?
És mégis élünk!
A verset Bartis Ferenc Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben szervezett tömegtüntetésen 1956. november 1-jén szavalta el Dsida Jenő, Reményik Sándor és Brassai Sámuel sírjánál. Bartis Ferencet ezért a verséért a Román Katonai Törvényszék hét év börtönre ítélte.
Historia nostra – a Hunyadiak és a Jagellók kora
Történelmi vetélkedő Szászrégenben
Korabeli zenei aláfestés mellett Mátyás királyok, főurak és íródeákok, szolgák és szolgálók sürögtek-forogtak a szászrégeni Petru Maior Iskolaközpont dísztermében – harminc VII.-es és VIII.-os helybéli és vidéki diák, akik összemérték tudásukat, tehetségüket a IV. alkalommal megrendezett Historia nostra történelmi vetélkedőn.
A vetélkedősorozat négy esztendővel ezelőtt indult a szászrégeni magyar történelemtanárok kezdeményezésére. Ebben az évben a vetélkedő témája a Hunyadiak és a Jagellók kora volt. Az október 23-i versenyen hat csapat vett részt: a Marosmagyarói Általános Iskolából a Törökverők utódai, a szászrégeni Florea Bogdan Állami Gimnáziumból a Hadak villáma, az Alexandru Ceuşianu Állami Gimnáziumból a Korvinák őrei, a jeddi diákok, akik a Történelmi titkok nevet adták a csapatuknak, valamint a Petru Maior Iskolaközpont két csapata, a Korvinák örökösei és a Fekete sereg.
Ötletes csapatnévadás – és annak megindoklása –, színes és korhű címerek, jó képismeret, alapos történelmi tudás, ötletes és kellékekben igencsak gazdag korabeli történelmi jelenet jelentette a közel háromórás csatározást. Az utolsó próba – a várva várt fellépés, a színpadi jelenet – a gyerekek színjátszótehetségét is kiemelte.
A László Márton, a Teleki Téka történésze, levéltárosa által elnökölt zsűriben helyet kaptak Székely Rozália szászrégeni és Dénes József marosfelfalusi történelemtanárok, Csernátoni József nyugalmazott történelemtanár, valamint Fábián András a Humana Regun Egyesület részéről.
Nagy F. Atilla, a vetélkedő megálmodója és főszervezője:
– A verseny kiváló alkalom volt nemcsak nemzeti történelmünk eseményeinek alaposabb elsajátítására, hanem az ismerkedésre és baráti kapcsolatok kialakítására is. Büszkék lehetünk arra, hogy ilyen szép történelmünk van. Mindannyian nyertünk ezen a vetélkedőn, hiszen egy tartalmas, szép délutánban volt részünk. Ezúton szeretnék köszönetet mondani tanárkollégáimnak, akik a szervezésben és a vetélkedő lebonyolításában segítettek: Csizmás Emőke, Vajda Emese, Dénes Magdolna, Kun László, Antal Levente, Rajkov Levente, Lukács Gyula Kamill Szászrégenből és Csorba István Jeddről.
A nagyon szoros „csatározás” végeredménye: elsők lettek a marosmagyarói Törökverők utódai – felkészítő tanár Kun László, a második helyen a Korvinák örökösei végeztek a Petru Maior Iskolaközpontból – őket Nagy Atilla és Dénes Magdolna tanárok irányították. A dobogó harmadik fokára a Petru Maior Iskolaközpont Fekete serege állhatott. Dicséretben részesült a Florea Bogdan Gimnázium csoportja, a Hadak villáma – felkészítő Antal Levente tanár. Mátyás király kiváló megjelenítéséért Brassai Brigitta, a Petru Maior Iskolaközpont diákja a zsűri különdíját kapta.
A csapatok az oklevelek és az emléklapok mellett értékes könyvjutalmakat – Mátyás király legendás bizalmasa, Bíró Donát Adalékok Régen monográfiájához –, CD-t – Az aradi tizenhármak –, valamint a Történelmi Magazin és a Szászrégen és Vidéke példányaiból kaptak.
A Historia nostra történelmi vetélkedő támogatói voltak: Nagy András, Szászrégen polgármestere, a szászrégeni Humana Regun Egyesület, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség szászrégeni körzete, az RMDSZ helyi szervezete és a Szászrégen és Vidéke havilap.
ábián András Gy.
Szászrégen képekben – Nagydorogon
A nagydorogi Búzavirág néptáncegyüttes és a szászrégeni fiatalok között három éve jött létre baráti kapcsolat, mely a tánccsoportok kölcsönös látogatását, októberben pedig fotókiállítást eredményezett.
A Búzavirág vezetőjének, Horváth Istvánnak, Hánn Róbertnek és a település polgármesterének, Dobri Istvánnak a meghívására állíthattam ki fényképeimet Nagydorogon. A hetven fotóval Szászrégen régi épületeit, templomait, Marosvécs, Marosfelfalu, Holtmaros, Görgényszentimre és Görgényüvegcsűr népszokásait, hagyományait, a Gyöngykoszorú-találkozókat mutattam be. Voltak olyan nagydorogiak és györkönyiek, akik eddig még nem hallottak városunkról, de a kiállítás felkeltette érdeklődésüket Szászrégen, Erdély iránt és ígéretet tettek, hogy ezentúl nem kerülik el vidékünket.
A szüreti mulatság, a vele egybekötött vásár és a község templomának szentelése néhány olyan pillanat volt, amikor dorogi barátaim ismételten bizonyították vendégszeretetüket.
ISTVÁN
Gyökereink
A Matskási családra emlékeztü
Bíró Donát helytörténész Szászrégen és vidéke – településtörténeti adalékok című könyvében (Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2006) a következőket írja a radnótfáji kastélyokról: „A múltban a faluban lakott nemeseknek kisebb portája s jobb háza volt. Legnagyobb kastélyszerű épülete a tinkovai Matskási családnak volt. A nagy, 28 szobás épületet s a mellette levő szép parkot 190 holdnyi birtokkal együtt Matskási István adta el az 1921-es földreform előtt a falu földműveseinek. A kastélyból nyolc szoba maradt meg, a többit építőanyagnak használták fel. A vásárlók kivágták és 100 ezer lejért eladták bútor- és tűzifának a szép park fáit is.”
A közelmúltban rendhagyó megemlékezésnek adott otthont a radnótfáji református templom. A Matskási család leszármazottjai és a radnótfájiak a Matskási-kastély volt tulajdonosára, néhai Matskási Istvánra és feleségére, Máriafi Gabriellára emlékeztek.
Dr. Matskási István, a budapesti Magyar Természettudományi Múzeum igazgatója a templomi megemlékezésen vetítéssel egybekötött előadáson ismertette a család történetét. Többek között elmondta:
– A család az 1200-as években a Temesi bánság káránsebesi kerületéből telepedett Erdély középső részébe. Az ősök kenézek voltak, Nagy Lajos király nemességet adott a családnak, s megkapták a vele együtt járó tinkovai birtokot, innen a nevük is: Tinkovai Matskásiak. Sok gyerek volt a családban, s így rokonságba kerültek Erdély híres családjaival, a Bánffyakkal, a Toldalagiakkal, a Lázárokkal.
A család férfi tagjai részt vállaltak a történelmi csatározásokban is. 1803-ban Matskási Imre Mária Terézia testőrségében tiszti rangban szolgált, 1848-ban Matskási Antal a Kossuth huszárezred tisztje volt és Matskási Lajos volt az, aki Agyagfalváról Marosvásárhelyre vezette a székelyeket.
A Vasárnapi Újság 1888-as száma arról is tudósít, hogy a görgényszentimrei kastélyból, melyet Matskási Ferenc (a dédapa) bérelt, számos vadászatot szerveztek. Olyan személyiségek fordultak meg itt egy-egy medvevadászat alkalmával, mint Rudolf trónörökös, Ottó és Frigyes főhercegek, a walesi herceg és Esterházy Lajos.
– Meghatottan állok itt, őseim földjén, hiszen soha nem hittem volna, hogy eljön az az idő, amikor helyreállíthatjuk nagyszüleim sírját és ebben a kis templomban megemlékezhetünk családunkról.
1960-ban picit bujkálva és illegitim módon már jártam itt és készítettem képet az akkor már romos sírról. 1990-ben, amikor ismét erre jártunk, már a sírkő sem volt meg. Ebben az esztendőben sikerült rendbe hozni a sírhelyet, és illően megemlékezni őseinkről.
Sajnos, a kastélyt már nem lehet eredeti formájában látni, csak egy kis része van meg.
1927-ben édesapámnak nagyon hirtelen kellett elhagynia az országot, olyan híreket kapott, hogy jobb lenne elmenekülnie. Akkor a család tulajdonában levő kis harangot a radnótfáji gyülekezetnek ajándékozta – a harang 1783-ból származik. Most, amikor felmentem a templomtoronyba, örömmel tapasztaltam, hogy a harang jó állapotban megvan, megkímélte a háború – emlékezett dr. Matskási István.
És a kis harang hosszú évtizedek elteltével ismét megszólalt. Csengő hangja néhány pillanatra visszahozta a régmúlt időket. Véres forradalmak és háborúk, kalandos vadászatok, zajos estélyek hangulatát. De mindez már a múlté, mára csak egy sírhely jelzi a radnótfáji temetőben, a Gál hegye alatt, hogy Radnótfáján is más idők jártak valamikor.
ábián András
Sorsok
Menekülés (10.)
Balázs László naplójegyzetei
November 9-én továbbmentünk, s Miskolcot érintve, délutánra Sajószentpéterre értünk. Ez lett volna a cél, de alig pihentünk le, körülbelül százan egy mozi-teremben, már hallani lehetett, hogy továbbmegyünk. A nép borhoz jutott és a hangulat igencsak magasra hágott. Egy kellemes hangú bácsika énekelt, csak a helybeli zongora dilettáns művésze, egy közülünk való szabómester rontotta a hatást. Egészen primitíven játszott, de nem számított akkor. Nemsokára kihirdették a továbbindulást, s másnap, 10-én, pénteken délelőtt továbbindult a század. De hogy? Több mint felére fogyva. A kósza hírek valósággal megtizedelték a századot. Sokan megszöktek.
Estére Dubicsányba értünk. Késő volt már, nagyon elfáradtunk. Egy üres gabonatárba zsúfoltak be. Hideg volt és piszok. Alig aludtam valamit, a fejem mindegyre egy gödörbe süllyedt. Szerencsére jött az ébresztő és máris mentünk tovább. Putnokin egy félórát pihentünk, s Rimaszécsnek véve az utat egyre csak mentünk előre. A századból alig maradt 60-65 ember. Csak a zsidó század nem fogyott. Szerencsen a magyarokon kívül velünk volt egy század zsidó is, s azóta velünk együtt egy felügyelet, ellátás és egy fedél alatt éltek. A különbség csak az, hogy őket jobban szidták, éberebben őrizték és külön teremben szállásolták el.
Szombaton este, november 11-én, Rimaszécstől nyugatra 3 kilométernyire telepedtünk meg egy uradalomban. Itt jó volt. A szakasz 12-14 főre csökkent, s így szobákba kerültünk. Szalma volt itt is, de elég tiszta, s emellett cserépkályha is. Befűtöttünk és annyi út után meleg ételt is ettünk. Közben mosdani is lehetett, sőt, haladás: megborotválkozhattam.
Vasárnap reggel továbbindultunk, a jó hideg novemberi szitáló eső havazássá alakult. Első hó, milyen szép, milyen megnyugtató békében és odahaza. De akkor ott náthásan, kint a nagyvilágban?
Délutánra Rimaszombatra értünk.
Itt a vele egybeépült Rima-szenttamás község Horthy Miklós kaszárnyájában vagyunk elszállásolva. Azt híresztelték, hogy itt hosszabb ideig maradunk, de alig aludtunk egyet, már az a hír járta, hogy másnap továbbmegyünk. Csak az volt a különös, hogy visszafele, keleti irányba, állítólag Tornaaljára. Aztán az a hír is járja, hogy elesett Miskolc és Tállya. Mi lesz ebből? Ó, csak minél kevesebb nappalt! Éjszaka mindig az én földemen járok, az otthonról álmodom minden egyes éjjel!
„Vagyok tékozló, eretnek / De ott engem szánnak, szeretnek / Engem az én falum vár.”
Rimaszombat, 1944. novem-ber 13.
(Folytatjuk)
ÖZZÉTESZI: DR. HORVÁTH ERZSÉBET
Könyvbemutató Szászrégenben
Sylveszter Lajos: Szőtteseinkben török minták
Október 16-án ismét telt ház volt a Radnótfája utcai új református templomban. Az irodalmat és történelmet kedvelő szászrégeniek megismerhették Sylveszter Lajos Szőtteseinkben török minták című könyvét. A rendezvényen jelen volt a sepsiszentgyörgyi szerző mellett Váry O. Péter, a Háromszék lap szerkesztője is.
A szervezők, a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság nevében Böjte Lídia tanárnő köszöntötte a vendégeket.
– El kell mondanom, hogy Sylveszter Lajos tollal a kezében, vagy bármilyen más tettével szűkebb hazáját s az erdélyi magyarságot szolgálja. Írásaiban mindig az igazságot keresi.
Három oka is van, hogy Szőtteseinkben török minták című könyvét választottam bemutatásra – annak ellenére, hogy 2008-ban még két könyve jelent meg. Először, mivel én is zágoni vagyok, és Sylveszter Lajos olyan nagy szeretettel ír könyvének első részében a zágoniakról, a zágoni Mikes-hagyomány ápolásáról.
Másodsorban alkalmam volt részt venni egy zarándokúton a Rákóczik, Mikesék nyomdokain. Feledhetetlen élménnyel tértünk vissza Törökországból, érezvén azt a hatalmas szeretetet, ragaszkodást, mely a török népből árad a székelység, az erdélyi magyarság felé. Nagyon megszerettem Törökországot, és remélem, visszatérek oda, főleg Rodostóba, ahol a Beder Tibor által szervezett zarándokutak alkalmával mindig kopjafát állítunk, szobrot avatunk, s emlékezünk a magyar történelem viharai által Törökországba sodort emigránsokra.
Azért is kedvelem a ma bemutatásra kerülő könyvet, mert jelen van benne a szeretet, amit a törökök irántunk tanúsítanak, ugyanakkor olvasmányos és nagyon érdekes – mondta többek között Böjte Lídia, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke.
A szerző kis történetekkel fűszerezte a könyv bemutatását. Megtudtuk többek között, hogyan született meg a könyv címének ötlete, hogyan szerették meg a törökök a székely kaput, mi módon került székely kapu Rodostóba, miért is érzi Zágont a szíve csücskének, és miért tartja a török a magyart vitéz népnek.
A rendezvényen jelen volt a Háromszék megyei lap szerkesztője, Váry O. Péter, aki karcolataiból olvasott fel.
Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem ismerik a törököket, és azoknak is, akik már ismerik, hogy még jobban ismerjék meg és tiszteljék őket – írta Beder Tibor 2008. szeptember 13-án, a magyar kultúra napján tartott könyvbemutatón.
Fogadjuk el a nyolcvanmilliós török nép felénk nyújtott kezét abban a térségben, ahol a miénket csak vonakodva fogadják. Ebben segít nekünk Sylveszter Lajos könyve.
ábián András
Közös öröm
Hetvenöt polgárnak nagy örömöt okozott, hogy leaszfaltozták az Asztalos (Tâmplarilor) utcát. Ezt a polgármesteri hivatal valósította meg. Hangsúlyozni szeretném, hogy az ezelőtti polgármesterek semmibe vették sorozatos kérelmeinket. Ezúton szeretnénk kifejezni köszönetünket és hálánkat a polgármesternek és a tanácsosoknak. A közjó érdekében történt az is, hogy az Állomás utca 15. szám alatt cipőjavító műhely nyílt és aránylag olcsón dolgoznak.
Tisztelettel,
Domokos nyugdíjas
A szászrégeni magyar színjátszásról (22.)
A kulisszák mögött
Fülöp Irén,a „tojásosasszony” emlékezik ()
Miután kikerültem tanítani, nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni, rendeztem is, kis darabokat tanítottam be nekik. Később, a kollégák ösztönzésére játszani kezdtem, először a kollégákkal, majd Szászrégenben. Éreztem, hogy otthon vagyok a színpadon, nem vagyok lámpalázas, ott tudtam kifejezni magam a legjobban. A legszívesebben az Énekes madárra emlékszem – nagyon fiatal voltam akkor –, Magdó szerepét játszottam. Emlékszem a sepsiszentgyörgyiek Énekes madarára, de a miénk jobban tetszett, mi a faluhoz, a valósághoz közelebb álltunk. Nem szabad a falut, a falusi embert kigúnyolni, eltorzítani csak azért, mert valaki vénlány vagy vénlegény marad.Nem vagyok az Eiffel torony című darabban a tojásos-asszony telitalálatom volt – nagyon szerettem játszani. Popovici a bírálóbizottságból félrehívott, amikor a verseny volt, és azt mondta, hogy meghamisítottam Oproiut, mert ez egy móc asszony, én meg székely asszonyt csináltam belőle. Azt válaszoltam: nem várható el, hogy egy székely temperamentumú asszony egy móc asszonyt tökéletesen megjátsszon, ennyi hibája kell legyen a darabnak.
De aztán gratulált.
Azok a darabok, melyek a faluról szóltak, közel álltak a falusi ember szívéhez. Beleélték magukat, tapsoltak, nevettek, könnyeztek. Jól választotta meg ezeket a darabokat Anikó és Kiss Jóska. Az emberek szívéhez kell közeledni a darabokkal, s ez már fél siker. Ha egy amatőr átéli a szerepét, ha nem is tökéletes, sikere van.
A társaság nagyon vegyes volt: munkástól értelmiségiig, de annyira ügybuzgók voltunk, egymást ösztönöztük, soha nem volt semmi gond közöttünk. A színpadon mindig segítettük egymást, ha kellett, ki is löktük az illetőt, de ezt is olyan természetesen csináltuk, hogy nem vevődött észre.
A súgónk – Gagyi Piroska – hősnő volt számunkra. Szívét, lelkét adta érettünk. Nagyon komolyan vette a munkáját. Férjével együtt példaképek voltak számunkra. Török Béla, Menyei Ildikó, Gagyi Réka és Imre – mindannyiukra szívesen emlékszem, nagyon jók voltak.
A legszenzációsabb kiszállásunk a köbölkúti volt, már csak azért is, mert senki sem tudta, hogy hol van. A buszban mindig jó hangulat volt, énekeltünk, vicceket mondtunk, jól éreztük magunkat.
A régeni közönség nagyon szeretett, mindig telt ház volt.
A mai színjátszókról? Örvendek, hogy van utánpótlás, amit láttam, azzal nagyon meg vagyok elégedve. Jó kezdeményezés volt a volt színjátszókkal való találkozás. Jó volt visszamenni az időben, emlékezni. Nagyon szívesen jöttek mind, s eltűnt az az űr, ami közben beállt. Jólesett visszagondolni a régi előadásokra.
Amikor félbehagytam a színjátszást, valamit tennem kellett. Első dolgom az volt, hogy beléptem a nőszövetségbe. Ott tevékenykedem, énekelek is. Amikor Barta Gizi megalakította a nyugdíjasok klubját, oda is beléptem. Napirenden vagyunk az eseményekkel, ha pénzt kell gyűjteni, segíteni kell valakin, akkor segítünk, a temetőben sírokat rendezünk, csomagokat készítünk a rászorultaknak.
Az özvegyek klubjában – hát ott tornát vezetek. Minden héten egyszer találkozunk, a nyugdíjosztály udvarának hátsó felében kaptunk egy helyiséget. Derékfájás, nyakfájás, bottal, bot nélkül, van szalmazsákunk, biciklink, dörzsölőnk fából, kis labdánk, nagy labdánk – s közösen tornázunk. Mindemellett egy masszírozónő is foglalkozik velünk.
Hogy ezeken kívül mit csinálok? Varrogatok, foltozgatok, a szomszédoknak segítek, virágokat nevelek, kertészkedem – s macskáim is vannak. Most épp órarendet és munkatervet írok, mint valamikor az iskolában, nehogy valami kimaradjon – vigyázok arra, ne teljen el a nap, hogy valamit ne dolgozzak. Sokat olvasok, nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni és naplót is vezetek.
Egészséges vagyok, gyógyszert nem szedek, altatót sem – a mozgás sokat segít abban, hogy tudjak aludni és jókedvű legyek.
Mit is üzenhetnék a mostani műkedvelő színjátszóknak? A lelkesedés fontos, legyenek ügybuzgók, ne sajnálják a fáradságot, mozogjanak otthonosan a színpadon, mert igényli a közönség.
Megéri!
(Folytatjuk)
ÁBIÁN ANDRÁS GY.
Magyar szentjeink példaképeink
„Az igazak lelkei az Isten kezében vannak.” (Bölcs: 3,1)
Ezeréves főegyházmegyénk jubileumi évét ünnepeltük. Ez időszak jó alkalom volt arra, hogy visszatekintsünk múltunkra, történelmünkre, nagyjainkra és szentjeinkre. Felidéztük életüket, áldozatukat és azokat a törekvéseket, ami által nemcsak magukért éltek, hoztak áldozatot vagy szenvedtek vértanúságot, hanem Istenért, a hazáért, a magyar nemzetért és az egész kereszténységért. Ők most a szentek sorában dicsőítik Istent.
A szentek is gyarló teremtmények voltak, mint mi. Munka, szegénység, fájdalom, sokszor gúny és megvetés volt osztályrészük. Istent szeretve, bízva, reménykedve lettek haláluk után az örök dicsőség részesei.
Népünk, nemzetünk jelesebb szentjei az Árpád-ház sarjai voltak. Neveltetésük, hitük, magatartásuk érdemeként nyerték el az életszentséget.
Egyházunk novemberben két szentre emlékezik, akiket nagy tisztelet és szeretet övez.
Árpád-házi Szent Erzsébet élete ismerős. 1207-ben születetett Sárospatak várában. Házassága révén grófi családba került, Lajos gróf felesége lett. Három gyermek édesanyjaként mint grófné élt Wartburg várában családjával. Férje 1227-ben, keresztes hadjáratban pestis áldozata lett. Erzsébet megrendülve vette tudomásul férje halálát: Meghalt a világ!
Valóban meghalt számára a főúri világ, élet, környezet, amiben addig élt. Bár addig is meglátta a szegényt és segítette – a heidelbergi kézirat szerint –, ezután az önként vállalt szegénységet gyakorolta.
Életét ezután az Isten, a család és a szegények iránti szeretet jellemezte. Ott hagyta a grófi életet, otthonát és a harmadrendi ferences közösség tagja lett, hogy egészen a ferences szegénység és testvéri szeretet szellemében élhessen. Prohászka püspök írta róla: „Szent Ferenc köpenyét küldte el neki IX. Gergely pápa. Azóta nem kellett neki II. Frigyes koronája.”
Férje halála után kiutasították Wartburg várából. Ezért nem zúgolódott, nem esett kétségbe. Lélekben örült, hogy a betlehemi gyermekhez hasonlíthat – szállástalan. A templomban hálaéneket, Te Deumot énekelt. Csak Istentől várt és kapott segítséget.
Erzsébet asszony életével, segítő szeretetével Jézust szolgálta. Mindig talált beteget, szegényt, rászorultat, akin segíthetett. Bár sokan nem nézték jó szemmel, ő nem tagadta meg a szeretetszolgálatot. Jótékonyságot gyakorolva történt az ismert rózsacsoda is, amikor férje számonkérésére kötényében a szegényeknek szánt falatok rózsává változtak. Tudta, hogy a boldogsághoz nem szükséges vagyon, gazdagság, csak szív kell, amely szeretettel van tele.
Szent Erzsébet védőszentje a Szent Ferenc világi rend női tagjainak, valamint a Katolikus Caritasnak. Szent Erzsébet a szolgáló szeretet hőse. Példája erre tanít: „Szívünk legyen tele Isten és az emberek iránti őszinte szeretettel, amiből juttassunk sokat másoknak is.”
Másik tisztelt, kedves szentünk novemberben Szent Imre.
Szülei a maguk életével, példájával, odaadó szülői szeretettel és szigorral oltották gyermekükbe a keresztény szellemet. Azt is jól megválasztották, hogy kit állítsanak oktatóul gyermeküknek. Így találták meg az igazi nevelőt, tudóst, Gellért bencés szerzetest, a későbbi csanádi püspököt és az első magyar vértanút.
Imre herceg szívébe véste mindazt, amit látott, tanult. Számára a példa, a tanítás nem volt hiábavaló. Emellett édesanyja, Gizella anyai szeretetével formálta kereszténnyé fiát. Így lett Imréből fegyelmezett, lelkiismeretes, vallásos ifjú. Olvassuk életéről, hogy éjszakákat átimádkozva térdelt az oltár előtt. Rövid, tiszta élete példakép ifjaknak és időseknek.
Szent Imre a tisztaság példaképe. Hite, önfegyelme, hazaszeretete, felelősségtudata, becsületessége intsen, irányítson minket is a jóra.
Mit jelent tehát szentnek lenni? Aki földi életében Isten törvényei szerint élt, Isten akaratát próbálta követni, igazságos, őszinte volt, imádságos, erkölcsös életével és legfőképpen Isten- és emberszeretetével jó példa volt mások számára.
JOLÁN
Egyházmegyei presbiteri konferencia Radnótfáján
Október 4-én került sor a Radnótfája utcai új református templomban a Görgényi Református Egyházmegye ez évi presbiteri konferenciájára.
Igét hirdetett Tamás Endre Ottó, a Szászrégeni Belvárosi Református Egyházközség lelkipásztora.
– Gyógyító és megtartó ereje van az emlékezésnek. Emlékeznünk kell. Vannak egyéni emlékeink, olyanok, amelyek csak nekünk jelentenek élményt. Olyan emlékek, melyek bennünk bontakoznak ki, és a mi ajkunkra, szívünkbe csalnak örömet.
Azonban vannak kollektív emlékeink is, olyanok, melyek nemzetünkhöz kötődnek. Ilyen az október 6-i esemény is, amikor az aradi vértanúkra emlékezünk. Ilyenkor az ember szíve megtelik örömmel, még akkor is, ha sokan közülük nem voltak magyarok. És az ember szíve megtelik büszkeséggel is, mert voltak s vannak olyan emberek, akik helytálltak és helytállnak napjainkban is. (…)
Presbiteri konferenciára gyűltünk össze. Nekünk is újra és újra előjönnek azok az emlékeink, melyek a szülőktől, nagyszülőktől, elődeinktől maradtak ránk, s rájövünk, hogy a Krisztus ügyét szolgáló ember élete nem a legkönnyebb, azért sok mindent fel kell áldozni. Presbiter testvéreim, ti is ezt teszitek.
Ez a visszaemlékezés őseinkre, elöjáróinkra újra és újra erővel tölt el benneteket, bennünket. Nehéz ez az időszak is, mert a világ egyre távolodik Istentől, de nektek helyt kell állnotok, hiszen ti vagytok a gyülekezet elöljárói, felnéznek rátok az emberek, s ezért nektek emlékezni és imádkozni kell. (…) Emlékezni kell azokra az időkre, amikor Isten felemelt, megsebzett, de be is kötözött utána. Mennyire igaz, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.
Imádkozzunk, könyörögjünk örömmel. Ne csak akkor imádkozzunk, amikor bajban vagyunk, hanem örömünkben is adjunk hálát Istennek (…) – fejtette ki gondolatait igehirdetésében a lelkész.
A konferencia második részében Benkő Mihály, Marosvécs lelkipásztora A reformáló Kálvin címmel tartott előadást. A vetítéssel egybekötött előadáson Kálvin életéről, a reformáció alapelveiről tájékozódott az egybegyűlt száz presbiter. A témával kapcsolatos megbeszélés után nt. Szász Attila, a Görgényi Református Egyházmegye esperese szólt a jelen levő presbiterekhez, gondnokokhoz, megköszönve munkájukat: – Mindannyitoknak feladata, feladatunk van, és ezt a feladatot kell újra és újra imádságban Isten elé tárni. Azért imádkozzunk, hogy a ti szeretetetek még jobban bővelkedjék ismeretben és megértésben.
A presbiteri konferencia szeretetvendégséggel zárult.
Ünnepelt a szászrégeni református egyházközösség
Október 4-én délelőtt emlékünnepségre és kiállítás-megnyitóra hívta meg a híveket a Szászrégeni Belvárosi Református Egyházközség lelkésze, Demeter József. Ez alkalommal is megtelt a templom, hiszen olyan illusztris személyiségek voltak jelen, mint Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja és Krisztiáni Sándor kőszobrász, restaurátor, egyetemi tanársegéd.
Igét hirdetett Tamás Endre Ottó tiszteletes, aki azt fejtegette, hogy emlékeznünk kell. Nem az a helyes, hogy az emlékekért éljünk, hanem az, hogy emlékekből éljünk. Vannak kellemes személyes emlékeink, amelyek örömmel töltik el szívünket, de vannak olyan emlékeink, amikről beszélni fájó. Három dolgot kell emlékezetben tartani: emlékezzünk, imádkozzunk és tudásban gyarapodjunk.
Szilágyi Mátyás főkonzul ekképpen szólt: – Imádkozzunk, hogy a XXI. században is legyenek olyan emberek, akik össze tudnak fogni. A zászlót föl kell emelni és győzelemre kell vinni.
Az igehidetés után az ünnepi műsort Demeter József tiszteletes nyitotta meg. Beszédet mondott a főkonzul. Szabó Előd előadó gitárjátékával járult hozzá az ünnep hangulatához. ünnepséget követően átvonultunk a DIO-ház kiállítási termébe, ahol Krisztiáni Sándor kiállítását tekinthettük meg. A művész a 13 aradi vértanú képét és különböző történelmi személyiségek gipszszobrát állította ki.
A főkonzul kiállítást méltató beszédében szívből köszönte, hogy jelen lehetett ezen az eseményen és találkozhatott a szászrégeni lakosság egy részével. Beszédében méltatta a művész alkotásait és felhívta az emberek figyelmét, hogy igyekezzenek magyarságukat megtartani.
– Nem véletlen, hogy ma itt összegyűltünk. Ezek a szent hajlékok bástyák. Szimbolikus ez a helyiség. Szemünk előtt felsorakoznak történelmünk hősei és mártírjai, akikre büszkék vagyunk és emlékezünk rájuk – mondta a főkonzul.
Demeter József kérdésére válaszolva – Mit érzett, amikor a híres aradi vértanúkat festette? – Krisztiáni Sándor elmondta:
– Hatottak rám Damjanich szörnyű kivégzésének körülményei, melyek emléke mindvégig bennem élt.
Beszélt arról, hogy egy adott pillanatban érezte szülei áldó kezét, melyet láthatatlanul a vállára tett az édesapja, s ő akkor abbahagyta a festést. Ezért egy-két képen nincs minden befejezve.
– Nagy bátorság és óriási felelősség életre kelteni az egykori hősöket. Arcot, szemet, testet és lelket rávinni ecsettel a papírra nagyon szép és csodálni való teljesítmény. Figyeljük csak meg – folytatta Demeter József –, milyen kifejezőek, milyen beszédesek e képek és minden személy üzen a művész által a mai kornak, nekünk, éppen itt és most. Tekintsünk úgy a a művész képeire és szobraira, mint olyan alkotásokra, melyeknek mesterük tehetsége legjavát nyújtja, de emellett, vagy inkább ezzel egyszerre lelkéből fakadó mély emberszeretetét. Hálásak kell lennünk Istennek, hogy itt volt köztünk két kiváló derék magyar ember: Szilágyi Mátyás és Krisztiáni Sándor.
– Köszönjük a szászrégeni gyülekezet nevében ezeket a szép pillanatokat, amelyeket soha nem fogunk elfelejteni, mindig szép emlékek maradnak szívünkben – zárta a tárlatnyitót Demeter József lelkipásztor.
Krisztiáni Sándor tárlatát 2010. január 6-ig lehet megtekinteni munkanapokon 9 és 18 óra, szombaton 9 és 12 óra között.
ÁRKÁNY KÁKONYI IRINGÓ
Magyar öregcserkészek világtalálkozója
Tizenötödik alkalommal szervezték meg idén a Magyar Öregcserkészek Világtalálkozóját. Világtalálkozó, mert a Trianon után szétszórt magyarság, bárhova is került a világon, továbbvitte a cserkészmozgalmat, megalakította a maga cserkészcsapatát. Ezeket a találkozókat az Öregcserkész-szövetség vállalta fel, és a trianoni Magyarország területén rendezik meg.
Ebben az esztendőben Gyöngyös városa vállalta fel a nem kis felelősséggel járó rendezést, mert az elszállásolás, étkeztetés, programok, előadások szervezése nem kis gond, amikor 70-80 éves cserkészekről kell gondoskodni.
Elszállásolásunk és a rendezvények színhelye a Vak Bottyán ipari kollégium volt. A névadóról tudni kell, hogy ebben a városban született.
A gyöngyösi találkozó három napot tartott. Ezt az Egri Öregcserkész-találkozó követte, melynek színhelye az egri Berva parkerdő volt, ahol állandó jelleggel cserkésztábor működik, megfelelő elszállásolási lehetőséggel. Egerben megtekintettük a híres várat, melynek külső falai eredeti formájukba vannak visszaállítva, s melyek néhol a 3-4 méter vastagságot is elérik. A vár külső udvara igazi turisztikai látványosság. A vár szomszédságában van Gárdonyi Géza szülőháza, aki az Egri csillagok című regényében halhatatlanná tette a vár hős védőit és annak kapitányát.
Mi, régeni öregcserkészek tábori élményekben gazdag esztendőt tudunk magunk mögött. Sajnos, az élet vasfoga minket is rág és szép lassan „kirág” ebből az életből – egyre kevesebben vagyunk. A táborozási költségeinket magunk kuporgattuk össze. Az utazást Moga Ignác tiszteletbeli cserkésztestvérünk biztosította az általa vezetett kisautóval, utasok voltak: Moga Éva, Újfalvi Jenő és jómagam.
Befejezésül álljon itt egypár sor a táborba hívó levélből: „Ma már elmúltál ötvenéves, de húsznak érzed magad, vedd fel cserkészinged, húzd fel bakancsodat, mert vár rád a sok öreg cimbora, a tábortűz színes hangulata.” Így is volt!
LEVENTE
öregcserkész
Im memoriam
Fogarasi László (1922–2009)
„Csak az hal meg, akit elfelednek, örökké él, akit igazán szeretnek.”
Veszteség érte Szászrégen közösségét: 88 esztendős korában elhunyt Fogarasi László, a helyi sportélet fotókrónikása. Nehéz róla múlt időben beszélni, hiszen ezelőtt néhány hónappal még szemben ültünk egymással egy interjú alkalmával…
Laci bácsit már tinédzser korában bevezették a fényképészet világába. Asztalosinasként dolgozott, amikor Kloss Richárd és Herzkovics Adolf elindította a fotózás útján. Az első fényképet 1936-ban készítette. Elmondása szerint már fiatal korától a fényképészet megszállottja lett. Számtalan sport- valamint kulturális eseményen vett részt, ahol többtucatnyi fényképet készített. Tette mindezt óriási odaadással, kiváló képzettséggel és tehetséggel.
A Szászrégenben idén január 17-én első alkalommal megrendezett sportgálán felbecsülhetetlen munkájáért megérdemelt kitüntetést vehetett át. A gála előtti sportfotótárlat megnyitóján ugyancsak Laci bácsi állt az esemény középpontjában. A szervezőknek felajánlott 125 kiváló, kordokumentumnak számító fotóval emelte a kiállítás értékét. Boldogan és büszkén mesélt a polgármesternek, a meghívottaknak és a sajtó képviselőinek a kiállított fotókról …
Fogarasi László vérbeli fényképész volt, nem kevesebb, mint nyolc géppel rendelkezett, s kincsként őrizte őket. Emlékezetes fotói közé tartozik a Torda – Avântul selejtező mérkőzésen Bíró fejes gólja, Petcsovszki Imre szobrának leleplezése, a játékvezető előtt térdelő Bölöni László, vagy a fecskék búcsúzása Kisasszony napján. Nem sokkal a fecskék búcsúzása után ő is elbúcsúzott a földi élettől, de temérdek fényképe, sportmagazin-gyűjteménye, s ma már kuriózumnak számító fényképezőgépei révén, melyet hátrahagyott az utókornak, örökké élni fog.
Mindnyájunk Laci bácsija, nyugodjon békében!
Szabó Antal
Őszinte részvétünket és együttérzésünket fejezzük ki a gyászoló családnak FOGARASI LÁSZLÓ elvesztése okozta mély fájdalmukban.
Emléke legyen áldott, nyugalma csendes.
A Szászrégen és Vidéke szerkesztősége
Sepsi István
Riportsorozat szászrégeniekkel
Sepsi István 1920. november 21-én született a Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. A hét elemi elvégzése után három évig inasként műbútor-asztalosságot tanult. 1938–1942 között önállóan gyakorolta a mesterséget. 1942-ben behívták a magyar hadseregbe, ezért Csíkszeredába ment. Három esztendőn át a 9. határvadász század keretében teljesített szolgálatot. A katonai szolgálat nagy felelősséggel járt, hiszen a híradósokhoz (morzésok) osztották be. 1944-ben a frontvonalra került, előbb Besztercére, majd Magyarország területére, Ónodra.
– Hány éves volt, amikor először került ki a harctérre?
– 21 éves voltam, 1943-ban már tűzközelbe kerültem. Nem volt könnyű, hiszen felderítőként szolgáltam. Óriási felelősség terhelt, mivel pontos időben kellett kapnom, illetve továbbítanom az információkat. Ezek titkos információk voltak, melyeket meg kellett fejteni. Távírdászként szinte állandóan veszélyben forgott az életem. Egy hónapi mátészalkai tartózkodás után Mezőtárkányra kerültem, innen vittek ki a frontra, az első főhadiszállásra. Az első vonalban kellett küzdenünk a túlélésért.
– Milyen típusú fegyvereik voltak?
– Katonatársaim golyószóróval, nehéz gépfegyverrel és kézigránáttal voltak felfegyverezve, de nagy részünknek csak Mauser puskánk volt.
– És az ellenség?
– Ők sokkal jobban álltak, 72 töltényes géppisztolyuk volt.
– Került-e olyan helyzetbe, amikor azt mondta: végem van…
– Igen. Amikor az oroszok elkaptak, akár le is lőhettek volna. A fronton, egy közvetítővonal javítása közben az oroszok kezére kerültem. Mindez 1944. november 9-én történt, az oroszok le is lőhettek volna, de egy tanyára vittek a többi fogollyal együtt. Tiszafüreden, egy uradalom területén tartottak fogva, ahol nem kevesebb, mint 14.000 hadifogoly tartózkodott embertelen körülmények között. Tiszafüredről Debrecenbe kerültem, s bár hihetetlennek tűnik, a két város közötti 80 kilométeres szakaszt a vasút mentén haladva, gyalog tettük meg. Mindvégig répalapit és pirított kukoricát ettünk. Debrecenből Focşani-ba szállítottak, ahonnan egy hét után tehervonatra gyömöszöltek, s elindultunk a „pokolba vezető úton” Oroszország felé. Közel hetvenen voltunk egy vagonban, állati körülmények között: szárított kenyeret kaptunk, és hetente csupán egy alkalommal jutottunk ivóvízhez. Amikor az orosz katona kinyitotta a vagon ajtaját, a halálra szomjazott foglyok egymást taposták, dulakodtak, hogy egy kortynyi vízhez jussanak. Látva mindezt, az orosz katonák nagy kegyetlenségről tettek bizonyságot: kiöntötték a félvedernyi vizet a foglyok szeme láttára. Véget nem érő, egy hónapos gyötrelmes, emberpróbáló utazás után érkeztünk meg Szaratovba, egy nagy Volga menti városba. Ott lágerbe vittek, ami tulajdonképpen egy föld alatti bunker volt. Közel tíz nap „pihenő” után társaimmal együtt munkára hurcoltak. Kikötőben dolgoztunk, ahol cementeszsákokat, téglát és sózott halat raktunk le a hajókról. Naponta „csak” nyolc óra volt a munkaidő, s így enni csupán kétszer kaptunk. Reggel egy kis teát és egy kanálka befőttet, a napi fejadag alig 60 dkg kenyér volt. A levest hatalmas 200 literes benzineshordókban főzték, rengeteg halfejjel és egy kevés rizzsel megszaporítva. A disznónak adott moslék jobb volt.
– Milyen volt az orosz tél?
– Télen általában -25, -30 Celsius-fok alá süllyedt a hőmérséklet. Mínusz 15 fokban házakat építettek. Rengetegen meghaltak naponta – 25-30-an –, mivel éheztették a foglyokat, számtalan betegség tizedelte őket…
– Mennyi időt töltött fogságban?
– Négy kemény, kínkeserves esztendőt voltam fogoly. Embertelen, megalázó körülmények között éltünk. Éheztettek, s tették ezt olyannyira, hogy a németek hihetetlen dologra szánták el magukat. Egy magyar kapitánynak volt három macskája, az egyiket elkapták, megnyúzták és … megették.
A kapitány kegyetlenül lehordott bennünket, míg ki nem derült, hogy mindez a német fogolytársaink műve volt.
– Mikor került haza?
– 1948 májusában. A szaratovi fogságnak volt egy „jó oldala” is, hiszen közel két éven át az asztalosszakmát gyakorolhattam: modelleket, motorházakat, mezőgazdasági eszközöket készítettem fából – s így könnyebb volt elviselni a fogság borzalmait.
1948–1952 között vasúti hidak építésénél dolgoztam nagyváradi és cernavodai építkezéseken. 1952-ben kerültem a szászrégeni CIL fafeldolgozó vállalathoz, ugyanebben az esztendőben megnősültem. 28 évi szolgálat után, 1980. június 1-jén mentem nyugdíjba.
– Hosszú éveken át a Radnótfájai Református Egyházközség presbitere, a kórusban énekel és a városi fúvószenekar tagja. Mit mondana erről az időszakról?
– 1955-ben kerültem a zenekarba, Kohl István irányításával. Nagydobosként tevékenykedtem közel húsz éven át. Marosvásárhelyen egy 120 tagú zenekarnak „adtam meg a taktust”. A régeni zenekar 20-25 tagból állt.
1952-től, még Bakk József lelkipásztor idejéből vagyok presbiter, néhány évig kántorkodtam is az egyháznál.
Szerettem, szeretek énekelni, volt időszak, hogy négy kórusnak is tagja voltam: Magyarrégenben kettőnek – a férfikórusnak és a vegyes karnak –, a belvárosi református egyháznál és természetesen Radnótfáján.
– November 21-én van a születésnapja, a 89. Mi a hosszú élet titka?
– Talán az, hogy sohasem búsultam. Nem vettem túlságosan szívre a kellemetlen dolgokat. A fogság nehéz évei alatt is úgy gondolkodtam, hogy majd amikor hazaengednek, hát hazamegyek… Egyvalamit nem tudtam feldolgozni, megemészteni az életben: a szeretett, 23 esztendős unokám elvesztését.
Sepsi István a számtalan nehéz megpróbáltatás dacára továbbra is korát meghazudtoló, tevékeny ember. Erős és kitartó, hisz a legnehezebb pillanatokban sem adta fel a reményt. Minden vasárnap ott van a Radnótfája utcai új református templomban. Énekel és imádkozik… Talán ez is lehet a hosszú élet titka.
Születésnapja alkalmából erőt, egészséget és további tevékeny életet kívánunk!
Ó ANTAL
Protestáns Napok Szászrégenben
A Kálvin-emlékévek és a Felső-Maros menti presbiteri találkozó alkalmával protestáns napokra került sor Szászrégenben. A hétnapos istentisztelet- és előadás-sorozat a szászrégeni, a radnótfáji és a magyarrégeni református egyházközségek közös rendezvénye volt
Október 25-én, vasárnap a magyarrégeni református templomban ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Bartha József holtmarosi lelkipásztor, majd Benkő Mihály marosvécsi lelkész Az egyházi zene szerepe és helye az istentiszteletben című előadását hallgathatták meg a jelenlevők.
Október 26-án a bűnbánati istentisztelet helyszíne a belvárosi református templom volt. Magyarosi Levente, Abafája lelkésze szólt a hívekhez, ezt követően került sor Lőrincz István marosvásárhelyi lelkipásztor Kálvin és a kálvinisták című előadására.
Október 27-én, kedden az istentisztelet helyszíne a radnótfáji új református templom volt. Igét hirdetett Bíró Sándor magyarrégeni lelkész, majd Szász Tibor felsősófalvi lelkipásztor előadásában Kálvin gazdaságetikájának hatásáról hallhattunk.
Október 28-án, szerdán a magyarrégeni református templomban Demeter József belvárosi lelkipásztor hirdette az igét, ezt követően pedig Antal Rozália magyartanárnő Reformáció és anyanyelvűség című előadására került sor.
29-én, csütörtökön a bűnbánati istentiszteletet Székely György, Radnótfája lelkipásztora tartotta a belvárosi református templomban. Dr. Csíky Csaba egyetemi tanár Az egyházi zene a reformáció korában című előadását hallgathatták meg a jelenlevők. Közreműködött a marosvásárhelyi Musica Humana női kamarakórus.
Pénteken, október 30-án a radótfáji új református templom adott otthont a rendezvényeknek. Igét hirdetett Tamás Orsolya belvárosi lelkipásztor, Szép Ildikó, Beresztelke lelkésze pedig Diakónia a reformáció idején címmel tartott előadást.
A Szászrégeni Protestáns Napok október 31-én, szombaton a radnótfáji új református templomban reformációi ünnepi istentisztelettel és közös úrvacsorával zárultak. Igét hirdetett Tamás Endre Ottó, a belvárosi református egyházközség lelkipásztora.
Minden nap vagy mindennap?
A következőkben néhány szó és kifejezés helyes használatára szeretném felhívni a figyelmet.
Habár a címbeli szavak jelentése eltérő, írásban mégis gyakran látjuk a szöveg jelentéstartalmának nem megfelelő formában. Külön írva – minden nap – azt jelenti, hogy minden egyes nap, pl. Minden nap örömet jelent. Egybe írva ismétlődést fejez ki, pl. Mindennap eljárok hozzá; mindennap gyógyszert kell szednie.
Találkozhatunk a közművek és a közüzemek kissé hasonló hangzású szavak hibás használatával is. A közüzemek műszaki létesítmények, pl. csatornák, víz- és gázvezetékek. A közüzemek a közszolgáltatást teljesítő, köztulajdonban levő üzem. Vagyis, ha a közművek meghibásodnak, akkor az azokat kezelő közüzemi alkalmazottakhoz kell fordulni panaszunkkal.
Hasonló hangulatú szópár az adaptál és az adoptál, jelentésük azonban különböző. Az adaptál jelentése alkalmassá tesz, pl. A környezethez adaptálódott. Adoptál, ha valakit, pl. gyereket örökbe fogad.
Gyakran találkozunk fölösleges szószaporítással is. Sokszor halljuk, hogy valakinek állást biztosítanak vagy nem, helyesen alkalmazzák vagy nem. Vagy ezt: biztosítják a lakás tisztaságát, de elég ennyi: kitakarítják a lakást.
Egyesek idegen nyelvismerettel rendelkeznek, ami röviden azt jelenti, hogy idegen nyelvet ismernek, tudnak; vagy nem nagy tudással rendelkezik valaki, hanem nagy tudású. Nem a célkitűzést kell megvalósítani, hanem a célt vagy tervet. Valószínű, hogy a megvádolt személy nem kíván nyilatkozni, inkább nem akar.
Előfordul a szószaporítás a bír igés szókapcsolatban is. Pl. nagy jelentőséggel bír helyett nagy jelentőségű; sok ismerettel bír – nagy tudású; sok vagyonnal bír – gazdag, vagyonos. Más hibás szószaporítások: a tolvajt őrizetbe vették – letartóztatták, bezárták. Nem hiszem, hogy valaki a büntetést elnyerte – inkább megkapta. Hibás a következő megfogalmazás is: Lévén, hogy nincs eső, megyünk kirándulni – helyesen: ha nem esik, megyünk kirándulni.
Sokszor hibás vagy szükségtelen az igekötő használata. Így a deformálódik ige eredeti jelentése megváltozik, eltorzul, tehát nem szükséges hozzátenni az el igekötőt (nem eldeformálódik).
Ha valamit meg akarunk valósítani, azt nem bevállaljuk, hanem elvállaljuk.
Ha valakinek értesítést küldünk, azt egyszerűen értesítjük, nem kiértesítjük vagy leértesítjük. Gyakran elhangzik, hogy megbecsülték a kárt vagy a hiányt. Gondolom, senki nem akarja megbecsülni, hanem inkább felbecsülni. Megbecsüljük viszont a szeretetet vagy a javainkat. Ha valakit valami miatt lefokoznak, alacsonyabb kategóriába, állásba sorolnak, azt nem ledegradálják, hanem csak degradálják, hiszen a szó eredeti jelentése: lefokozzák. Elég, ha valamit csökkentünk, nem kell igekötővel ellátnunk (lecsökkentünk), mert igekötő nélküli alakban is kifejezi a szó a kívánt jelentést.
A példák sorát az elkövetkezőkben folytatni fogom. Jó lenne, ha mindenki igyekezne a helyes formákat használni.
(Folytatjuk)
VORMAIR BÁLINT JUD
Aranytoll
Október 10-én Maros megye negyedik osztályos tanulói részt vehettek az Aranytoll nevű meseíró verseny megyei szakaszán, amelyet a marosvásárhelyi Európa Gimnázium tanítói közössége szervezett.
Mivel érdekes kalandnak ígérkezett, mi is beneveztünk a versenyre. Városunkat mi, a Petru Maior Iskolaközpont IV. B osztályos tanulói képviseltük a versenyen. Kedves fogadtatásban volt részünk, ismertették a versenyszabályokat, majd kézhez kaptuk a versenylapot, amelyen minden tanuló megfogalmazta a rendelkezésére álló két óra alatt a maga meséjét. Nyolc kulcsszót kellett beépíteni a mesébe, és mi is jelen kellett legyünk a mese bonyodalmában. Hogy kinek milyen mese sikeredett, azt a nagyváradi elbírálásból és értékelésből tudjuk majd meg. Addig is türelemmel várunk és továbbmeséljük saját meséinket.
Banga Anita-Krisztina, Csatlós Zsanett-Tímea, Biró Sándor és Ördög Zoltán, a Petru Maior Iskolaközpont IV. B osztályos tanulói
A királylány meg a favágó
Hol volt, hol nem volt, egy szigeten innen, tavakon túl, volt egyszer egy csodaszép kastély. Ebben éltem én az édesapámmal.
Szegény édesapám kissé ideges ember volt, sokat kiabált, hangoskodott. Nem mindig tudtam ezt megérteni, s egy szép napon elmentem otthonról. A közeli hegyig gyalog mentem, ott aztán felemelkedtem a léggömbömmel. Egy ház előtt ereszkedtem le egypár óra múlva. Nem is volt ez ház, hanem egy óriási laktanya. Próbáltam itt megpihenni, de egyszer csak benyitott egy mérges óriás. Elkezdett ordítani:
– Menj ki a házamból, te lány, míg nem leszel az ennivalóm!
Megijedtem. Úgy megiramodtam, hogy még a lábam se érte a földet. Azután vettem csak észre, hogy nem is volt óriás, csak egy nagy termetű, torzonborz, haragos ember.
– Lám csak – gondoltam –, az én édesapám csak halkan suttog, amikor kiabál, ehhez az „óriáshoz” viszonyítva. De már mindegy volt ezen gondolkozni. Beértem egy sötét erdőbe, elő akartam venni a térképemet a zsebemből, de már nem találtam ott. Bizonyára menekülés közben elhullattam valahol.
– Jaj! Mit tegyek?! Mi lesz velem?
Most én kezdtem el ordítozni, ahogy a számon kifért, ugyanis féltem a percről percre jobban sötétedő, idegen világtól. Szaladni kezdem, s talán most is szaladnék, ha meg nem állít valaki. Egy favágó volt.
– Mit kiáltozol, te lány? Felvered az erdő nyugalmát!
– Eltévedtem – mondtam sírva. – Kérlek, vezess engem haza! Haza akarok menni az én drága édesapámhoz!
– No, gyere, kivezetlek az erdőből – mondta az idegen.
Útközben összeismerkedtünk, és megtudtam, hogy ezt az egyszerű favágót Andorásnak hívják, éppen úgy, mint azt a vitézt a népmesében, aki megmenti a királykisasszonyt a sárkány karmaiból. Nagyon megszerettem ezt a vitézt, aki most kivezet engem az erdőből, de ebből az érzésből csak egy kézfogás lett.kiértünk az erdő melletti tisztásra, Andorás elkiáltotta magát:
– Vigyázz! Egy medve! Kapaszkodjunk fel gyorsan a fára!
Nagy volt az igyekezet, hogy minél hamarabb a fára kapaszkodjunk. Ijedtemben már azt képzeltem, hogy a medve elkapta a lábam, s jajveszékeltem torkom-szakadtából.
– Elkapott! Megharapott! – kiáltoztam!
Csak miután láttam, hogy nem folyik vér, s Andorás bátorít, sikerült kissé megnyugodnom. Kétségbeesve vártuk, mikor megy már el a medve a fa alól. De az nem tágított. Ekkor támadt egy ötletem.
– Te Andorás, dobj neki valamit a tarisznyádból! – mondtam az én vitézemnek.
De ekkor vettük észre, hogy Andorás a tarisznyáját a fára kúszás közben visszaejtette.
– Nem tehetek semmit – mondta Andorás –, meg kell várjuk, amíg a medve elmegy.
Sokáig dideregtünk a fa tetején, mert már hideg is volt, meg éjszaka is, mígnem egyszer látjuk, hogy a medve elballag.
Már hajnalodott, amikor a fáról lejutottunk s nekivágtunk a hosszú útnak. Most már nagyon hazakívánkoztam. Andorás vállalta, hogy segít hazatalálnom. Sokáig tartott, míg csak egy kilátóhoz érve megpillantottam a mi csodálatos kastélyunkat. Alig vártam, hogy bemutassam édesapámnak Andorást. Édesapám messziről meglátott és szaladt elénk.
– Bemutatom, édesapám, életem megmentőjét! – mondtam neki, miután összeölelkeztünk.
– Köszönöm, hogy hazahoztad az én kislányomat! – mondta édesapám Andorásnak, s láttam, hogy könny csillog a szemében. Ebben a percben azt éreztem, hogy a legdrágább édesapától menekültem el, és hogy már nem is haragszom rá egyáltalán, akármennyire is kiabálna.
Andorás ekkor így szólt édesapámhoz:
Nagyon tetszik nekem az ön lánya! Kérem, adja beleegyezését, hogy elvehessem feleségül!
Édesapám a meglepődéstől kiabálva kérdezte: – Tessék…?!
– Igen, én is ezt szeretném, mondtam, s már nem törődtem, hogy édesapám kiabál.
Ekkor csoda történt, mert édesapám elcsendesedett s egy kis idő múlva azt mondta: – Hát akkor ünnepeljünk!
Hét napot és hét éjjelt tartott az esküvő, és én végig táncoltam. Boldogan éltünk, s még ma is élünk, így tudtam leírni ezt a történetet.
ós Zsanett-Tímea,
a Petru Maior Iskolaközpont IV. B osztályos tanulója
Visszapillantó
Szeptemberi tanácsülés
Két részben tartotta szeptemberi soros ülését Szászrégen önkormányzata. Szeptember 30-án, a szociáldemokrata tanácsosok kérésére, csak a költségvetés-kiigazítást vitatták meg – az ülés második felére október 5-én került sor.
Ami a költségvetés-kiigazítást illeti, többek között 600 ezer lejt kapott az Alexandru Ceuşianu iskola, 144 ezret a Florea Bogdan iskola, 80 ezer lej jutott a Petru Maior Iskolaközpontnak, 60 ezer lej a Lucian Blaga Iskolaközpontnak. Az Ifjúsági Ház 40 ezer lejt fordíthat az épület homlokzatának felújítására, a Néprajzi Múzeum 25 ezer lejből gazdálkodhat – az összeget javításokra használhatják –, ugyanerre a célra a városi könyvtár 41 ezer lejt kapott, az Avântul Sportklub pedig 246 ezer lejből gazdálkodhat.
A városatyák jóváhagyták a Kemény János, a Viilor és a Mihai Viteazul utcák részletes városrendezési tervét, valamint a Recea legelő koncesszionálására kiírt versenytárgyalás feladatfüzetét.
Az önkormányzat társszervezőként részt vesz a Hegedű Kulturális Humanitárius Alapítvány mellett a termés ünnepe megszervezésében. A helyi tanács 30.000 lejjel támogatja a rendezvényt.
Az önkormányzat döntött a közüzemek köztisztasági szolgáltatásai díjainak módosításáról. Többek között a szemétszállítási és tárolási díj fizikai személyek esetén 25 lejről 35,29 lejre nőtt –1 köbméter után, egy évre, egy személyre.
Cégeknek a szemét elszállítása köbméterenként 43 lejről 50 lejre nőtt, a szeméttárolási díj 24 lejről 28 lejre módosult.
Két határozattervezet szólt a helyi tanács összetételéről: a tanács tudomásul vette Rus Dan Dorul nagy-romániás tanácsos lemondását, valamint azt a tényt, hogy Ion Tuşnea liberális tanácsost kizárták a pártból és így elveszítette tanácsosi mandátumát.
A városatyák döntöttek arról is, hogy a Moldova köztársasági Ungheni-be – három éve Szászrégen testvérvárosa – utazó hivatalos küldöttséghez Moldovan Simion helybéli képzőművész is csatlakozhat – a szobrász néhány alkotásával fogja képviselni Szászrégent a találkozón.
Ars Maris
A Szászrégeni Polgármesteri Hivatal, a helyi tanács és az Ars Maris Művelődési Egyesület október 8–10-e között harmadik alkalommal szervezte meg az Ars Maris nemzetközi kulturális találkozót.
A megnyitó október 8-án volt a polgármesteri hivatal dísztermében.
A jelen levő képzőművészeket, költőket Nagy András polgármester, Maria Precup alpolgármester és Radu Tuculescu, az egyesület elnöke köszöntötte. Akkor került sor Háasz Ágnes magyarországi képzőművész tárlatnyitójára is.
Ezt követően a művelődési ház előcsarnokában Simion Moldovan szászrégeni szobrász munkáit tekinthették meg az érdeklődők. Ugyancsak itt az osztrák Jehan Calvus képkiállítására és marionett-bemutatójára került sor. Veturia Câmpean és Florin Silviu Popa Moldovan Simion verseiből olvasott fel.
Október 9-én a David Klubban folytatódott a rendezvénysorozat. A Mexikóban élő Dan Chinda Zen kertjei című filmjét tekinthették meg az érdeklődők. Ezt szavalóest követte: Andreas Sauer, Erwin Messmer, Rudolf Bussmann svájci és Vasile Muste, Ioan Pavel Azap, Valamint Dan Moşoiu hazai költők olvastak fel.
Megismerhettük Radu Tuculescu Stalin cu sapa-nainte című könyvét. Az est a 112 koncertjével zárult.
Szombaton az Ars Maris művelődési találkozó a George Enescu Ifjúsági Ház nagytermében folytatódott. Kiosztották az Ars Maris-díjakat, de volt népi muzsika, klasszikus zene is. Felléptek Erwin Messmer, Rudolf Bussman svájci előadók, valamint a Szászrégeni Zene- és Művészeti Iskola diákjai.
Rendkívüli tanácsülés
Október 8-án rendkívüli ülést tartott Szászrégen önkormányzata. A napirenden három határozattervezet szerepelt.
A tanács elfogadta az Egyesülés negyedben épülő 120 lakrészes tömbház műszaki-gazdasági mutatóit – a városatyák döntöttek arról is, hogy a tömház földszintjén lesz a Szászrégeni Rendőrség új székhelye.
Jóváhagyták azt a határozattervezetet, mely kimondja az önkormányzat részvételi szándékát az „Egy új park Szászrégenben” elnevezésű projektben.
Ha a projekt eleget fog tenni a pályázati feltételeknek, annak egy részét vissza nem térítendő kormánypénzekből fogják megvalósítani.
A parkot a Kerekerdő melletti volt legelőn alakítanák ki. A befektetés összértéke 2.755.826 lej – ebből önkormányzati rész 1.255.826 lej, vagyis a befektetés 45,57%-a.
Termés napja
Október 9-én tartották Szászrégenben a termés napját. A rendezvény 11 órakor kezdődött, akkor indultak el a meghívott néptánccsoportok a főtéri posta elől a beresztelki útban levő Gliga-farm felé.
A felvonulás után következett a néptánccsoportok műsora. 18 csoport lépett fel, többek között a szászrégeni Rügyecskék, a Kerekerdő, az Ifjúsági Ház magyar néptánccsoportjai, Szászrégen szász néptánccsoportja, valamint a környező települések román csoportjai.
Tanácsülés
Október 28-án tartotta havi soros ülését Szászrégen önkormányzata. A napirenden 17 határozattervezet és szerepelt. A tanács érvényesítette Gliga Daniel mandátumát, aki Ioan Tuşnea helyébe lépett.
Nem hagyták jóvá Crăciun Adrian mandátumának az érvényesítését. Ő Rus Dan Dorul lemondása után került volna be a szociáldemokrata–Nagy-Románia koalíció képviselőjeként a helyi tanácsba. Az elvetés indoklása: hiányos dokumentáció. városatyák döntöttek a város költségvetésének kiigazításáról is.
A tanács 4.000 lejjel támogatja a romafesztivált, melyet október 30-31-én tartanak.
Ugyanakkor 5.000 lejjel növelik a fűtéstámogatás összegét. 200.000 lejt szánnak a téli időszakra a csúszásgátló anyagok beszerzésére.
100.000 lejjel nő a városi járatok támogatására kiutalt összeg.
200.000 lejt kap a 4-es számú általános iskola sporttermének rehabilitálására, valamint 100.000 lejt kap a Városi Kórház havi gáz-, víz- és villanyszámláinak törlesztésére.
A képviselőtestület jóváhagyta azt a határozattervezetet, mely kimondja, hogy a polgármesteri hivatal társszervező lesz a Sebastiano sportklubbal együtt az október 31-i testépítő- és fitnesz-versenyen.
ÁBIÁN ANDRÁS GY.
Akikre büszkék vagyunk!
Büszkék vagyunk mindazokra a gyerekekre, fiatalokra, akik október 6-án felléptek az Ifjúsági Ház nagytermében, s előadásukkal az aradi vértanúkra emlékeztek: a Tamás Ibolya által vezetett, s a Művelődési Ház keretében tevékenykedő Csim-Bumm gyerek báb- és színjátszó csoport, az Öröktűz Ápolói csoport – a Lucian Blaga Iskolaközpont IX–XII.-es diákjai, valamint a Florea Bogdan Állami Gimnázium V. osztályos tanulói. A csoportot Székely Rozália tanárnő és Székely Szilárd készítette fel.
Gyerkó Zsombor, a Szászrégeni Népszínház Kemény János Színtársulatának tagja, valamint Géczi Jancsi előadó és Virginás Árpád.
Bruhaha!
Kovács mélabús képpel jön ki a kapun.
– Mi baj van, szomszéd? – kérdi tőle Kiss.
– Jaj, ne is kérdezze! A feleségem lelépett egy férfival, és elvitte az autót is.
– Borzasztó! Azt a szép új Audit?
*
Két légy beszélget:
– Akármilyen hatalmas lények is az elefántok, szerintem van egy komoly hiányosságuk.
– És mi az?
– Hát még arra sem képesek, hogy az ablaküvegen mászkáljanak
*
Képzeld, az anyósomat valaki feljelentette szemérem elleni vétség miatt.
– Hát mit csinált?
– Fátyol nélkül ment ki az utcára.
*
Meghal egy nerc, felkerül a mennybe. Szent Péter kérdezi tőle:
– Van-e valami kívánságod?
– Igen. Bundát szeretnék egy gazdag nő bőréből.
*
Két barát beszélget:
– Komám, ahányszor felnézek a csillagos égre, mindig a feleségem arcát látom magam előtt...
– Miért? Mert olyan szép?
– Fenét! Olyan szeplős!
*
A Szovjetunióban bejelentik, hogy bevezetnek egy második tévécsatornát.
– Nagyszerű – gondolja Ivan Ivanovics –, végre lehet valami mást is nézni, mint Brezsnyev beszédét.
Este leül a tévé elé, s amikor Brezsnyev elkezdi, átvált a másik csatornára. A képernyőn egy rendőr jelenik meg, aki azt mondja:
– Na mi van? Talán nem tetszik Brezsnyev elvtárs beszéde?
*
Este anya bemegy az ikrek szobájába. Látja, hogy egyik gyereke bömböl, a másik meg hangosan hahotázik.
– Mi történt? – kérdezi az anyjuk kétségbeesve.
– Semmi – feleli a nevető gyerek. – Csak a nagyi őt kétszer fürdette meg, engem meg egyszer se!
*
– Te miért ülsz?
– Mert találtam egy rendszámtáblát és hazavittem!
– És ezért hoztak be?
– Egy kocsi is hozzá volt szerelve.
*
Ágyban fekszik az öreg Kis, haldoklik. Azt mondja a feleségének:
– Kérlek, hívd el hozzám azt az anyakönyvvezetőt, aki annak idején összeadott minket!
– Minek? – kérdi az asszony.– Mert meg akarok neki bocsátani.
ÖSSZEÁLLÍTOTTA:
FÁBIÁN GIZELLA